Szűcs Jenő: A szepesi kamarai levéltár 1567–1813 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 7. Budapest, 1990)

IV. A SZEPESI ADMINISZTRÁCIÓ (KAMARA) TÖRTÉNETE 1672-1723

latban egészen másképp festett a helyzet. A német adminisztrátorok kiküldésével a bécsi udvarnak éppen az volt a szándéka, hogy ha nem is nyíltan kimondva, de a mindennapi közigazgatási praxisban kiemelje a felső-magyarországi részeket a magyar kamarának a XVII. században kialakult kizárólagos ellenőrzési hatásköre alól, és szorosabban vonja az udvari kamara közvetlen irányítása alá. Az 1670-es évek elejétől, különösen pedig báró Wallsegg hivatalbalépésétől hirtelen felduzzad a bécsi udvari kamarai rendeletek száma, és az adminisztrátor a magyar kamara megkerülésével ugyancsak közvetlenül Béccsel levelez. Sőt, a legfontosabb és legbizalmasabb ügyekben például Wallsegg nem is az adminisztráció hivatalos expedícióján keresztül, hanem saját nevében, a tanácsosok megkérdezése nélkül korreszpondált az udvari kamarával. Az iratváltás útja szabály szerint az volt, hogy az adminisztráció Pozsonyba küldte jelentéseit, onnan továbbították az udvarnak. „Fontos és sürgős" ügyekben azonban közvetlenül fordultak a bécsi kamarához. Emellett egy 1680-i királyi rendelet értelmében valamennyi pozsonyi kamarához írt jelentésnek - a fontosságtól függően - a kivonatát vagy a másolatát azonnal meg kellett küldeni az udvari kamarának is! Az adminisztrátorok rövidesen lényegében függetlenítették magukat a magyar kamarától, a legfőbb ügyekben önállóan és önkényesen jártak el. Saját belátásuk szerint nevezték ki vagy bocsátották el a tisztviselőket; a központi tisztviselői kart 30-40-es létszámra duzzasztották fel, holott a szabályos hivatali úton mindössze 8 személyre volt resolutiojuk. A konfiskációkat a magyar kamara megkérdezése nélkül bonyolították le, birtokokat önkényesen el vagy bérbeadtak. Bár elvben továbbra is fennállt a magyar kamara utalványozási joga, az egész évi jövedelemmel, a kassai pénztárral önállóan rendelkeztek. A politikai eseményekről nem a magyar, hanem a bécsi udvari kamarát értesítették. A levéltárat - a korábbi nyomdokokon - számvevőséggé fejlesztették ki. 1674 óta egyetlen kimutatást vagy számadást sem terjesztettek fel a pozsonyi kamarához. Egyszóval az összes lényeges pontokon elvágták a szálakat a magyar kamara felé: a kamarai igazgatás mindhárom ágát: az irányítást, a pénzkezelést és az ellenőrzést függetlenítették Pozsonytól; ezzel ha egyelőre de iure nem is, de de facto kiküszöbölték a magyar kamara befolyását. A bécsi abszolutizmusnak tehát a német adminisztrátorok rendszerével a közjogi formák teljes felrúgása nélkül, a látszat bizonyos fokú fenntartásával sikerült elérni, hogy az udvari kamara tényleges és közvetlen befolyása minden lényeges vonatkozásban érvényesüljön a politikailag olyannyira „veszélyes" Felső-Magyarországon, és ezzel az ország közigazgatási egysége széttöredezzék. (Ugyanekkor az ország középső részének a török alóli felszabadulása után, ezen „újszerzeményi" területeket már formálisan is egyenesen és közvetlenül az udvari kamarának rendelték alá az ekkor kikovácsolt elméletre hivatkozva: az országrész „iure belli" szállt a Habsburg-ház tulajdonába. Az 1686-ban felállított budai felügyelőség, majd adminisztráció még formálisan sem tartozott a magyar kamara illetékessége alá.) Az adott politikai viszonyok közt a magyar kamara nem tehetett mást, minthogy időközönként felpanaszolta az adminisztrátorok önkényes eljárását, és rendeleteket küldözgetett Kassára, amelyeket ott alig vettek tekintet-