Szűcs Jenő: A szepesi kamarai levéltár 1567–1813 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 7. Budapest, 1990)

III. A SZEPESI KAMARA (ADMINISZTRÁCIÓ) TÖRTÉNETE 1607-1672

Városi taxa A szabad királyi városok taxájának ügye elvileg azonos volt a korábbi gyakorlattal: azon években, amikor az országgyűlés hadiadót szavazott meg, a városok maguk behajtották a rájuk rótt adót, és a kamara pénztárának adták át. E korszakban taxa alig folyt be, mert az öt város közül Eperjes több mint fél évszázadig mentes volt alóla, ugyancsak exemptiója volt a 30-50-es években Kassának és Kisszebennek is. b) Félharmincad Miután a rendek fokozatosan, majd az 1640-es évektől véglegesen kivonták a hadiadó kezelését a kamara hatásköréből, és azon külön katonaságot fogadtak, ez a jelentékeny jövedelem elesett a végváraktól. Kárpótlásul a végvári katonaság eltartására a rendek egy külön jövedelemforrást nyitottak meg: felemelték a külkereskedelmi vámot. Ez volt a félharmincad, amelyet 1635-től a rendek az egyik országgyűléstől a másikig rendszeresen megszavaztak. így, bár formailag rendkívüli adójövedelem volt, a gyakorlatban rendes királyi jövedelemmé vált. A félharmincadot ugyanis a kamara a fenálló harmincados szervezettel hajtotta be, annak kezelésébe a rendek nem szóltak bele, csupán azt kötötték ki, hogy a végvárak szükségleteire fordítsák. Az 1630-as évek második felétől összegszerűen egyik legjelentékenyebb jövedelme volt ez a szepesi adminisztrációnak, és teljes egészében a felsőmagyarországi katonaság fizetésére fordították. c) Harmincad A rendes királyi jövedelmek sorában a legjelentősebb volt és a legfőbb igazgatási és ellenőrzési feladatot jelentette a külkereskedelmi vám, a harmincad. E korszakban a teljes Felső-Magyarország területén rendszerint 20-25 körül mozgott a harmincadhelyek száma; egyeseket átmenetileg megszüntettek, majd újraszerveztek (részben Lengyelország, részben Erdély, részben a török terület felé: Kassa, Eperjes, Lőcse, Bártfa, Kisszeben, Késmárk, Lubló, Ófalu, Kurima, Sztropkó, Varannó, Homonna, Ungvár, Munkács, Csertész, Palocsa, Nagyszőllős, Szatmár, Nagykároly, Tokaj, Kalló, Szikszó, Szendrő, Ond, Losonc, Szécsény, Rimaszombat). Amikor a hét megye Erdély hatósága alatt állt (1619-1629, 1644-1646), a harmincadhelyek is megoszlottak, a szepesi adminisztráció alatt csak a kisebbik részük maradt (Eperjes, Lőcse, Bártfa, Kisszeben, Késmárk, Lubló, Kurima, Ungvár, Rimaszombat), és Szatmár, Nagykároly, Tokaj, Kalló csupán 1660-ban került vissza annak fennhatósága alá. A harmincad-tisztviselőket a király a magyar kamara javaslatára nevezte ki, utasítással ugyancsak a kamara látta el őket. Az adminisztrátor vagy a tanácsosok fő feladata e téren a harmincadosok rendszeres ellenőrzése, időnkénti helyszíni szemléje és közvetlen irányítása (minden fontosabb