Szűcs Jenő: A szepesi kamarai levéltár 1567–1813 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 7. Budapest, 1990)

III. A SZEPESI KAMARA (ADMINISZTRÁCIÓ) TÖRTÉNETE 1607-1672

is, és idővel alkalmasnak kínálkozott arra, hogy a szorosan irattári, illetőleg levéltári teendőkön (őrzés, iratok másolása és kölcsönzése, lajstromozás stb.) kívül egyéb funkciót is betöltsön. A szepesi kamara számvevősége 1608-1619 közt ugyanúgy működött, mint 1604 előtt, 1622 után azonban a magyar kamara a segédhivatalt nem állította viszsza. Az egyes jövedelmi ágak tisztviselőinek számadásait továbbra is a hivatal vezetője kapta kézhez, mégpedig két példányban, azokat át is nézte és esetleges megjegyzéseit megtette rájuk. De az egyik példányt rövidesen továbbítania kellett Pozsonyba (a másikat a levéltárban helyezte el), mert a számadások tüzetes ellenőrzése a magyar kamara számvevőségén történt, és a kamara tanácsa döntött róluk. A számvevést tehát elvonták az adminisztrációtól, ezzel is kifejezve a hivatal önállótlan, alárendelt helyzetét. A pozsonyi számvevőség azonban idővel nem győzte a felső-magyarországi számadásokkal járó tetemes munkát, másrészt a század közepén a magyar kamara amúgy is kénytelen volt elismerni az adminisztráció részleges önállóságát, így felmerült ismét annak a szüksége, hogy a számvevés első fokon ismét kerüljön vissza az adminisztrációhoz. Külön számvevőséget nem szerveztek, ellenben erre a célra kínálkozott egy már meglévő segédhivatal, amely amúgy is őrizte a számvitellel kapcsolatos korábbi iratanyagot: a levéltár. Ennek hagyományai is voltak: Bethlen idején például a levéltári őr kifejezetten számvevői szerepet töltött be. Az iratanyag őrzése révén egyébként már korábban is kézenfekvő volt, hogy az adminisztrátornak e téren segítséget nyújtson. (Valószínűleg 1648 óta alakult ki ez a helyzet. Az 1650-es években pontosan kimutatható, hogy a levéltár egyben a számvevőség és a központi pénztár ellenőrének szerepét is betölti. A levéltárost ez idő tájt helylyel-közzel számvevőnek (magister rationum) is nevezik. Mellette egy segéd (coadjutor archivi) és a munkák felszaporodásával a 60-as években még egy írnok vagy jegyző (nótárius) alkotja a segédhivatal személyzetét. A levéltár a központi pénztár mellett az összes bevételekről és kiadásokról ellenőri, továbbá a számvevőségen szokásos többféle nyilvántartást (az alsóbb tisztviselők hátralékairól, adóhátralékokról, tartozásokról stb.) vezetett, és ezen ügyekben esetről esetre írásbeli véleményt adott a tanácsosoknak. Átnézte a központi pénztár és az alsóbb tisztviselők számadásait, tételről tételre megállapította, hogy adataik megfelelnek-e, a bizonyítékok elfogadhatók-e stb., és csak ezen előmunkálat és véleményezés után továbbították a pozsonyi kamarához azokat. A század derekától a pénztárba befolyó jövedelmekről adott nyugtákat is, a pénztáros mellett, a levéltári őr írta alá és pecsételte meg (ez korábban az adminisztrátor, illetve az első tanácsos kötelessége volt). A számvevés és ellenőrzés terén azonban továbbra is érvényben maradt a pozsonyi kamarától való kifejezett függés, hiszen a levéltár által ellenőrzött számadások felett - miután azokat még a pozsonyi számvevőség is ellenőrizte - a magyar kamara tanácsa hozta meg a végleges döntést.