Szűcs Jenő: A szepesi kamarai levéltár 1567–1813 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 7. Budapest, 1990)

IV. A SZEPESI ADMINISZTRÁCIÓ (KAMARA) TÖRTÉNETE 1672-1723

d)Sóügy A sómonopólium gyakorlása a XVII. században kicsúszott a kamara kezéből. Az országrész sószükségletét Lengyelországból és az Erdély kezén lévő m áramár osi sóbányákból nagyrészt magánosok biztosították, a kincstár tevékenysége e téren alig volt számottevő. Az 1690-es évektől - a Breiner-bizottság utasításai alapján a szepesi kamara újra kizárólagos joggal gyakorolni kezdte ezt a jelentős jövedelmet biztosító monopóliumot. A sóhivataloknak vagy lerakóhelyeknek (loca depositionis) egész sora létesült 1689 után. A főhivatal Tokajban volt, itt székelt a sóügy praefectusa (alatta ellenőr, számvevő, sóvásárlók, mérők végezték a munkát), amellett Tiszabecsen, Munkácson, Beregszászon, Ungváron, Debrecenben, Nagyváradon, Nagybányán stb. voltak lerakodóhelyek, élükön sótisztekkel. A kamara által készpénzen vásárolt máramarosi kősót a sóügyi szervezet vízi úton vagy szekéren szállította Tokajba, illetőleg a lerakodóhelyekre, a felső-magyarországi sókereskedelem központjaiba, ahol a sót tárolták, és kereskedőknek, illetőleg magánosoknak kimérték, eladták. A sókereskedelem jelentős pénzjövedelmet hozott (a nyolcvanas évek végén évi átlagban 19000 forintot), amely többnyire a helybeli harmincadhivatal pénztárába folyt be. A szepesi kamara feladata volt a szükséges máramarosi sómennyiség lekötése, megvásárlása, a szállítás, elosztás, eladás megszervezése, a sóhivatalok rendszerének irányítása és ellenőrzése. A rendkívül jövedelmező sóügyet (salis commercium) a XVIII. század tízes éveinek végén kivonták a szepesi kamara hatásköre alól, és az egész sókereskedelmet hivatali szervezeteivel együtt közvetlenül az udvari kamara irányítása alá rendelték, ahol külön bizottság foglalkozott a magyarországi sóügy kérdéseivel. e) Konfiskációk A tárgyalt korszak azzal indult, hogy az adminisztráció - a hírhedt Sinzendorf Lajos gróf elnöklete alatt működő udvari kamara, illetőleg a Lőcsén székelő Rottal-féle bizottság irányítása alatt - a Wesselényi-összeesküvésben részt vettek és gyanúsítottak tömegeinek birtokait kobozta el a kincstár számára, és azt lehet mondani, e fél évszázad során a konfiskáciő lett a felső-magyarországi hatóság egyik legfontosabb jövedelemforrása és tevékenységi területe. A birtokelkobzások a politikai helyzet alakulását követve hullámszerűen követték egymást. Az 1670-71-es hullámot követte az 1672-es kuruc támadásban részt vettek birtokainak elkobzása (végig a hetvenes években), majd újabb nagy hullámot vont maga után a Thököly-szabadságharc, végül a Rákóczi-szabadságharc leverése. A megmozdulásokban részt vettek és részt nem vett „ártatlanok" százainak és százainak birtokai jutottak a kincstár kezére, amely - hasonlóan a XVI. század végi nagyarányú konfiskációhoz, de még sokkal jelentősebb méretekben - valóságos hadjáratszerűén folytatta le a hűtlenségi pereket, illetve kobozta el minden peres eljárás nélkül - császári, katonai segédlettel - az értékesnél értékesebb birtokokat.