Varga Endre: Bírósági levéltárak 1526–1869 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 6. Budapest, 1989)

ELSŐ RÉSZ Feudális kori bírósági levéltárak

való fellebbezés megszűnte) ellenére tekintélyes nagyságú maradt, minthogy az ítélkezése alá tartozó városok száma időközben jelentó'sen megnövekedett. A XVIII—XIX. század fordulóján és a XIX. század elsó' felében az iratokból megállapíthatóan a következő' városok voltak kétségtelenül a személynöki szék alá rendelve: elsősorban Székesfehérvár, Esztergom, LŐcse és Kisszeben, továbbá Bazin, Ruszt, Eszék, Pozsega, Várasd, Nagybánya, Felsőbánya, Breznóbánya, Késmárk, Zólyom és Trencsén.

8 A fentebb felsorolt városokhoz járult az úgynevezett 7 alsómagyarországi bányaváros és a 16 szepesi város, ezeknek azonban nem minden ügye tartozott közvetlenül a személynöki szék elé, bizonyos ügyeik csak a 7 bányaváros közös törvényszékének, a 16 szepesi város kerületi törvényszékének közbeiktatásával — a városi bíróságoktól ezekhez történt fellebbezés után — kerülhettek a személynöki szék ítélkezése alá. Utalunk itt arra, hogy a bányaperek s a bányavárosoknak a bányászatban és kohászatban foglalkoztatott lakói személyi ügyeikben nem a városi fórumok, hanem a bányabíróságok külön szervezetének hatásköre alá tartoztak.

9 A személynöki szék 1849-ig állott fenn. Megszüntetése 1849. júniusában következett be, amikor a Pestre visszatérő magyar kormány a debreceni áttelepülésből magukat kivont és korszerűtlenné vált felsőbíróságokat feloszlatta. A személynöki széket az abszolutizmus kora után, 1861-ben sem állították fel, az ekkor feléledt királyi személynöki tisztséggel ez az ítélkező funkció már nem járt együtt. A személynök teendői közül még egyről kell itt megemlékeznünk: a jogászképzés terén ráhárult feladatkörről. Az ügyvédképzésnek ezt a rendjét hosszú folyamat előzte meg. A kezdetben teljesen szabad, bárki által akár alkalmilag vállalható, akár hivatásszerűen gyakorolható ügyvédi foglalkozás terén az első' megkötést 1694-ben az I. Lipót által kibocsátott első' országos ügyvédi rendtartás jelentette, mely a perbeli képviselet-vállalást ügyvédi eskü előzetes letételéhez kötötte. Az eskü letételéről az aktusnál eljáró hatóság bizonyságlevelet adott, ennek felmutatása nélkül ezután senki semmiféle bíróság előtt ügyvédi működést nem fejthetett ki. A kötelező ügyvédi eskü e rendeleti úton történt meghonosítását később az országgyűlés is (1723: 38. törvénycikk) megerősítette. Az ügyvédi eskü bevezetése még lényeges korlátozást nem jelentett, azt bárki letehette. Ez a rendelkezés nem is vetett véget azoknak a visszaéléseknek, melyekre a feudális jog hiányosságai, s a korra jellemző kiterjedt és végnélküli pereskedések oly sok alkalmat szolgáltattak. A visszaélések között legtöbbet forgott szóban az ügyvédek felelőtlen magatartása, a perek szakszerűtlen vitele, a per alapját képező jogi kérdések összebonyolítása hosszú és zavaros nagyszámú allegátumokkal, a szabálytalan jogi fogásokkal a per befejeződésének elhúzása. Mindez abban az időben, amikor az ügyvédi ismereteket a pályára menők csak teljesen mesterségszerűen, egy-egy nagyobb hírű ügyvéd mellé vagy valamely bírósághoz, hatósághoz gyakorlatra beszegődve kizárólag praxis alapján, senkitől sem szabályozott módon és mértékig sajátították el — sok esetben inkább a szakismeretek hiányának, mintsem az ügyvédek morális hibájának volt tulajdonítható. Éppen ezért, amikor az ügyvédeket még csupán erkölcsi rendszabályokkal, fegyelmi jel-