Trócsányi Zsolt: Erdélyi kormányhatósági levéltárak (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 5. Budapest, 1973)
MÁSODIK RÉSZ Erdélyi Országos Kormányhatósági Levéltárak (F szekció)
o, p és q falvaira, illetve ottani részjószágaira. X. Y. azután húsz év múlva utód nélkül hal el; a fiseus birtokba veszi &, c és d falut, és pert indít N. N, örökösei ellen a, továbbá a zálogjogon bírt kincstári birtok, r, s és t falvak iránt. Mindehhez azután N. N. és A. B. örököseinek birtokaira, továbbá az X. Y. birtokát elnyert személy és annak leszármazottai jószágaira vonatkozó különböző birtokügyek kapcsolódhattak. így egy-egy transsumptumba több törvényhatóságban fekvő nagyszámú falu kerülhetett, gyakran magyar-, sőt horvátországi helységek is. Alaposan áttörték azután a rendszert a különleges jellegű ügyek iratai. Ezeket külön szekrényekben helyezték el (így keletkeztek a Bonificationes szekrényei, a két szekrénnyi Miscellanea stb.). Ezek egy részénél megtartották az I—XIV. szekrény rendszerét (ha gyakran ugyan csak formálisan is), másutt különleges levéltári rendszert dolgoztak ki. Végül pedig maradt olyan anyaga is a levéltárnak (elsősorban birtokgazdálkodási és vegyes iratanyag), amelyben az 1950-es években kellett végleges tárgyi rendet kialakítani. Az iratanyagot egységes segédkönyvekkel szándékoztak ellátni. Kétféle ilyen segédeszköz készült: elenchus és mutató. Mindkettőt általában szekrényenként vezették (csak az I. és II. szekrény nyert közös segédkönyveket). Az elenchus a használhatóbb: ez a levéltár rendjében haladó részletes ismertetés az egyes iratokról. Három hasábra különül: középütt az irat évszámát, majd kivonatát adja (olyan alaposan, hogy egy-egy fontosabb vagy több helynevet stb. tartalmazó oklevél kivonata oldalakra terjedhet, egy-egy terjedelmesebb transsumptumé pedig nemegyszer 40—50 oldalra is). A transsumált iratokat ti., csakúgy, mint a mellékleteket, külön-külön sorolja fel. (Kivételt ebből a szempontból csak a helyenként szereplő „inutile" darabok képeznek; ezekből néha száznál is többet fognak egy kalap alá semmitmondó meghatározással.) A két oldalsó hasábba a mutatóba kerülő címszavakat jegyezték be: a bal oldaliba a személyneveket (birtokosok neveit — ilyenkor, ha helység volt a birtokos, helynév is szerepelhetett a bal oldali hasábban —, áruba bocsátott vagy szökött jobbágyokét, feljelentések tevőiét stb.), a jobb oldaliba a birtokok, ill. jogok nevét vagy megjelölését. A különleges anyagot tartalmazó szekrények egyikénél-másikánál a segédkönyvek is az általánostól eltérő módon készültek. A mutatókönyvek betűsorosak; csak név- és helynévmutatók, tárgyi címszavaik ritkák. Emellett csak az elenchus lapszámára utalnak, s az irat évszámát sem közlik. A kutató így elsősorban az elenchusokat kell hogy használja. A kérőlapra a fond neve vagy annak rövidítése (EFL) mellé a szekrény és a fasciculus számát és az irat betűjét vezesse rá. Arról már a korábbiak során tettünk említést, hogy az anyag a 18. század végével megcsappan (a fisco-Apafiana birtokok eladása, ill. zálogba vetése, másrészt pedig az írásos gyakorlat átalakulása révén). Az Erdélyi Fiscalis Levéltárat csak egy jelentősebb csonkulás érte. (Az Országos Levéltárba való átadását sem előzte meg olyan barbár selejtezés, amilyen az Erdélyi Kincstári Levéltáron végigpusztított.) A Magyar Országos Levéltárban ti. kiemelték az anyagból az 1526 előtti okleveleket, amelyeket a Mohács előtti gyűjteményben (korábbi nevének rövidítése DL) helyeztek el. Az elenchusokba bevezették azt a számot — ezekben az esetekben —amelyet az iratok a gyűjteményben nyertek. A kiemelés nem volt teljes; különösen a transsumptumokban maradt sok középkori oklevél az Erdélyi Fiscalis Levéltárban. A kiemelt iratok DL-számának bevezetésében is vannak itt-ott hibák.
