Trócsányi Zsolt: Erdélyi kormányhatósági levéltárak (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 5. Budapest, 1973)
ELSŐ RÉSZ Az Erdélyi Kancelláriai Levéltár (B szekció)
akár ők maguk, akár a melléjük beosztott fogalmazók készítették. Ha maga a referens tanácsos fogalmazta az elintézést —felségelőterjesztés - , akkor az ő neve került a conceptusra. Az így elkészített fogalmazványt (az exhibitummal, mellékletekké 1 , előirattal s extractusszal együtt) a tanácsoshoz terjesztették fel revízióra. Az átnézés után rájegyezte „vidit"-jét („Vidit N.N. die. . ."), s továbbította őket az elnökhöz, aki kiadmányozta az iratot. Az elnöktől az iratok a protocollistához kerültek vissza, aki a fogalmazványokat jegyzék mellett átadta a kiadó vezetőjének (az expeditornak), rájuk jegyezve az expediturára küldés keltét. Az expediturán történt az iratok tisztázása. Nem volt szabad törölni vagy javítani stb.; a szöveg tiszta, helyes, olvasható leírását kellett nyújtani. Csatolni kellett hozzá a szükséges mellékleteket. Semmit sem volt szabad úgy kiadniok, hogy másolatban ne maradt légyen a levéltárban; ennek hátán jelezni kellett: az eredetit ide s ide tették át, vagy visszaküldték a supplicansnak. Ha a tisztázott irat fogalmazványán nem szerepelt a „Missum ad expedituram die . . .Anno. . ." jelzés, tisztázás után vissza kellett küldeni az iktatóba (ez a körülmény ti. arra utalt, hogy ott még nem volt az irat). Legalisatio nélküli iratokat nem expediáltathatott a kiadó; ezeket azonnal vissza kellett juttatni az elnökhöz, tőle várva további utasítást. A sürgősebb vagy a referensek által csillaggal jelzett iratokat soron kívül kellett tisztáztatni. A tisztázatokat össze kellett olvasni a fogalmazvánnyal; az expeditor elsősorban a felségelőterjesztéseket maga olvasta össze; az összeolvasok nevét (csakúgy, mint a másolókét) jelezni kellett az iraton. Az így elkészített tisztázatok újból az iktatóhivatalba kerültek, s onnan aláírásra, majd vagy elküldésre, vagy előbb még a taxatoratushoz az illeték megállapítására s lerovatására. A visszamaradó iratokat pedig (az exhibitum mellékletei, az előadóív és az elintézésfogalmazvány — ennek hátlapjára a kiadóban rövid tárgykivonatot jegyeztek s az expeditio keltét —) feljegyzési könyvbe vették, s hetenként átadták a registraturának, amelynek vezetője a feljegyzési könyvben aláírásával nyugtázta az átvételt. Külön kell itt beszélnünk az ülés jegyzőkönyvek vezetéséről. A protocollista részt vett a tanácsüléseken; ott feljegyezte a megtárgyalt exhibitumok számát (ezt, mint említettük, a tanácsosoknak mindig jelezni kellett). Az ülés végeztével az előadóíveket az exhibitumokkal és anteactákkal együtt visszavette a referensektől; a referálás napját mindjárt jelezte az iktatókönyvben. Az előadóíveket pedig még az ülés napjának délutánján kiosztatta az expeditorral a kancellistáknak tisztázásra; azoknak még aznap vagy másnap végezniök kellett e munkával. Ezek a tisztázatok képezték az ülés jegyzőkönyveket. Az ülésjegyzőkönyvek bejegyzéseinek rendje a referensekéhez igazodott, azon belül feltehetőleg a referáláséhoz. A protocollumba (a korábbi gyakorlattal ellentétben) be kellett vezetni az egyes tárgyalt ügyek iktatószámait is. Az így elkészült jegyzőkönyveket pecsét alatt áttették a referensekhez revideálásra. Azok megvizsgálták, rávezették ,,vidit"-jüket, s az elnökhöz továbbították felülvizsgálatra. Tőle ismét a protocollistához kerültek; az átfutotta őket abból a szempontból, hogy a revízió során történt-e rajtuk változtatás. Ha igen, ezt közölte az expediens titkárral, hogy az e szerint készítse el az elintézésfogalmazványt; ha nem, az expeditorhoz tette át tisztázásra a jegyzőkönyveket. A tisztázatok havonta felterjesztendők voltak az udvarhoz; „impura vero seu originalia" havonta bekötendők voltak, s az év végén, vény ellenében, a registraturára kellett áttenni őket.
