Trócsányi Zsolt: Erdélyi kormányhatósági levéltárak (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 5. Budapest, 1973)
MÁSODIK RÉSZ Erdélyi Országos Kormányhatósági Levéltárak (F szekció)
ját, bár egyre inkább csak a felszínen. A Gubernium személyi összetételében egyébként II. József évtizede nem hozott nagyobb változást. A vezető tisztségekben erdélyi magyar nagybirtokosok ültek: az aulikus arisztokrácia, amely ekkor II. Józsefet szolgálta és a szabadkőművesség meg a francia felvilágosodás felé is tekintett, hogy 1790 után többnyire egy kézlegyintéssel intézze el ezeket az akkor immár becsületen esett foltnak számító kalandokat: ez akkor így volt divatban — s az ellenzéki mozgalom felé lavírozgatott, amíg ez tisztségével összefért. Egy-két „új név" tűnt fel, mint Székely Dávidé és Koszta Istváné. A Thesaurariatus in Cameralibus apparátusából a Gubernium átvette a szükséges tanácsosokat, köztük az örökös tartományokból való szakembereket is, ez azonban nem billentette meg a Gubernium egyensúlyát. (A Thesaurariatus in Montanisticis et Monetariis —és utóda — személyzete pedig, elsősorban a vezető tisztviselők — változatlanul az örökös tartományokból kerültek ki.) A személyzet kérdésében inkább a megyei szerveknél volt szükség változtatásra. A korábban választástól függő megyei tiszti állások közül az 1786. január 23-i resolutio el is rendelte az akkori alispánok állandósulását ezen tisztükben. 1790—1791 II. József „tollvonása" komoly nyugtalanságot idézett elő a Guberniumban és az alsóbb igazgatói szerveknél. A szervezeti változások a Horia-féle felkelés véres elfojtása után is nyugtalan Erdélyben nem voltak kockázat nélküliek. A parasztok mozgolódásáról a legvadabb hírek terjedtek el, a nemesség pedig fegyverkezett — a parasztok ellen-e, vagy a Habsburgok ellen ? Nehéz elválasztani a kettőt egymástól. A régi megyék némelyike nem várta meg a hivatalos visszaállítást. A Guberniumnak minden erélyét össze kellett szednie a változtatások lebonyolítására. AII. József által kiválogatott személyzet azonban kiállta a próbát. Mire az országgyűlés — 1790. december 12-én — összeült, a nagy változások legtöbbje (ha nem is végleges helyzetet teremtve) már lezajlott. 1790 májusában létrejött a Commissio Cameralis — egyelőre még a Gubernium bizottságaként, de átvéve a Thesaurariatus in Cameralibus hatáskörét —, helyreállt a Supremus Commissariatus Provinciális. A kerületi biztosságok megszűntek, a törvényhatóságok 1783 előtti alakjukat és belső igazgatási rendjüket nyerték vissza. A Gubernium Kolozsvárra tette át székhelyét. Az országgyűlés megnyitására már a Magyarországgal való unió körüli izgalmak is elcsitultak. Erdély közjogi helyzete lényegében nem változott meg; az 1791: VI. tc. kimondja ugyan, hogy Erdély a magyar koronához tartozik, és azzal azonos uralkodási és öröklési jogon kell bírni — de néhány szóval odébb hozzáteszi: Erdélynek saját alkotmánya van, semmilyen más országnak nincs alávetve, s saját törvényei és constitutiói szerint kormányozandó; ezzel már elvi alapot is (igaz, később élesen vitatott elvi alapot) szolgáltatott Erdély különállásához. 44 A kormányszervek szerkezetével, működésükkel kapcsolatban az országgyűlésnek egyelőre kevés mondanivalója akadt. 45 Azt a törvénycikket sikerült megerősíttetni, amely szerint a Diploma Leopoldinum értelmében az országgyűlés választása alá eső országos főtisztségekre valóban a rendek tegyék meg a jelölést (bevett vallásonként három-három személyt választva meg), akik közül aztán a király nevezi ki a tisztség betöltőjét. 46 A Gubernium alsóbb tisztségeinek betöltése kérdéséhez az országgyűlés nagyon óvatosan nyúlt hozzá. Csak azt kötötte ki, hogy üresedés esetében a Gubernium a négy vallásból három-három egyént terjesszen föl az udvarhoz — ha a
