Sashegyi Oszkár: Az abszolutizmuskori levéltár (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 4. Budapest, 1965)
Bevezetés
birodalom mindkét felére tekintettel kellene lenni. Kimondja, hogy az 1848-i törvényeket módosítani kell, de módosítani kívánja a februári pátens rendelkezéseit is. Leszögezi, hogy mielőtt az országgyűlést összehívnák, vissza kell térni az alkotmányos útra, a jogfolytonosság alapján. Ki kell tehát nevezni a felelős magyar minisztériumot, és helyre kell állítani az ország területi integritását, vagy azt legalább elvben kimondani, még az országgyűlési választások előtt. Csak ilyen módon véli biztosíthatónak a kiegyezésre hajlamos országgyűlési többséget. 118 Forgách, aki nem állt a jogfolytonosság elvi alapján, nem pártolta a minisztérium kinevezésének eszméjét. Ö úgy vélte, hogy a miniszteriális rendszer nem fér össze a megyerendszerrel, s az utóbbi csak a dikaszteriális kormányzat fenntartása mellett éleszthető fel. Végre, 1863. március 9-én közölte Apponyival az uralkodó elhatározását, amely szerint a király az indítványt mellőzendőnek találta, mert meg volt győződve arról, hogy ha a minisztérium kinevezése az országgyűlési tárgyalások előtt, a korona részéről egyoldalúan történnék, ez csak bonyolultabbá tenné a helyzetet. 119 Forgách maga is készített egy kiegyezési tervezetet, amit a minisztertanács március 11-én tárgyalt első ízben, majd három további ülésben, amelyeken a császár maga elnökölt, újra elővett. Bár Forgách tervezete is a dualizmus elvének alapján áll, ezt az Apponyiénál nagyobb mértékben igyekszik a februári pátensben kifejezett centralizációs törekvésekkel összhangba hozni. Eszerint egyrészt a magyar országgyűlés, másrészt a birodalmi tanács delegátusokat küldenének ki, s a közös ügyek tárgyalása az ezekből alakult állandó delegációra tartoznék. Ily módon a magyar országgyűlés hatásköre a továbbiakban a tartománygyűlésekéhez hasonló körre szűkülne le. Minisztériumot Forgách tervezete szerint nem neveznének ki Magyarországon, ez az 1848-i hatáskör nélkül amúgy sem elégítené ki a magyarokat, az 1848-i hatáskör pedig vissza nem állítható. A Forgách-féle terv minisztertanácsbeli fogadtatása világosan megmutatta, hogy az osztrák félnél abban az időben még hiányzott a kiegyezésre való hajlandóság. Schmerling, a februári pátens létrehozója a tervet egyszerűen elutasította, Nádasdy lemondással fenyegetőzött, ha a pátenst ilyen mértékben módosítanák. Forgáchon kívül csak Esterházy állt ki a terv mellett. A miniszteri bizottságnak, amit ezután a terv részletes tárgyalására kiküldöttek, maga a császár volt az elnöke. A tárgyalás azzal az eredménnyel végződött, hogy a március 30-i legfelsőbb elhatározás valamennyi tervezetet „egyelőre" elejtette, s kimondotta, ha majd időszerű lesz a magyar és horvát országgyűlések összehívása, fog a minisztertanács foglalkozni az ott teendő királyi propozíciók kérdésével. Azt azonban leszögezte, hogy a királyi propozíciók között Erdély Magyarországgal való uniója nem fog szerepelni. Az uralkodó ugyanakkor gróf Apponyi György országbírót felmentette állásától, és utódjává gróf Andrássy Györgyöt nevezte ki. Forgách tervének elvetése Schmerling győzelmét és a provizórium meghosszabbítását jelentette. Ezzel az ország közigazgatási és igazságszolgáltatási rendszere egyre súlyosabb válságba került; a közjogi interregnum az 118 Berzeviczy IV. 15—17. 1. 119 D 185. 1863:245.
