Sashegyi Oszkár: Az abszolutizmuskori levéltár (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 4. Budapest, 1965)

ELSŐ RÉSZ A birodalmi centralizmus korában működő politikai hatóságok iratai

iskolák gondozása, ellenőrzése és irányítása ezek szerint az állam és az egyház közös ügye volt. Ezért Thunnak szándékában állt az egyházi hatóságok mellé, amelyek a népiskolákat eddig egyedül irányították, tapasztalt tanügyi férfiakat állítani, akik különösen az iskolaügy didaktikai oldalára felügyeljenek s annak gondját viseljék. A középiskolák nyilvános jellegét az állam csak akkor ismerte el, ha azok minden lényeges pontban megfeleltek az állami gimnáziumok számára külön szabályzatban körülírt követelményeknek. Az egyik legfontosabb szabály az ún. filozófiai évfolyamoknak a gimnáziummal való egyesítését írta elő úgy, hogy az nyolc évfolyamra terjedjen. A felekezetek szerinti tagolódás a gimnáziumokra nézve is szabály volt. A vallásoktatás irányítása és eleienőrzése itt az állammal való egyetértésben az egyházat illette, az egyéb oktatást az állam irányította és ellenőriztette, megfelelő nyelvismeretekkel és tapasztalatokkal rendelkező férfiak által. A tanulók más vallású gimnáziumot is látogathattak. Felekezetileg egyenlősített gimnáziumot csak kivételes esetekben engedélyeztek, az ilyenek iránti kérelmeket megfelelően meg kellett indolokni. A reáliskolákban is kötelező volt a vallásoktatás, de ezek felekezeti tagolódása nem volt annyira szigorú követelmény, mint a gimnáziumoké. Valamely egyetemet csak akkor tekintettek teljesnek, ha megvolt mind a négy hagyományos fakultása. Nem teljes egyetem számára kötelező volt a filozófiai kar és legalább még egy kar megléte. A hittudományi karok berendezésére nézve az alapelvek az illetékes püspökökkel való értekezést írták elő. A többi karra nézve külön rendelet intézkedett. Az iskoláknak meg kellett felelniük az egyes nemzetiségek legfőbb szükségleteinek. A népiskolai oktatásnak a gyermekek anyanyelvén kellett folynia, hacsak a nyelvi keveredés ezt lehetetlenné nem tette. A középiskolák oktatási nyelve bármely, az országban használatos nyelv lehetett, lehetőleg azonban azon a nyelven kellett oktatni, amely az illető vidék lakossága igényeinek legjobban megfelelt. Kevert lakosság esetén két nyelven is lehetett oktatni vagy tárgyanként váltakozva, vagy pedig úgy, hogy a tanulókat választották szét két külön csoportra. A nemzetiségi nyelvek gondozása az egyetemnek is feladata volt. Minthogy azonban az egyetem első feltétele a tudományosság, az egyetemi tanárok kiválasztásánál a nemzetiségek igényei mellett elsősorban a tudományosság szempontját kellett figyelembe venni. Szükség esetén két oktatási nyelvet kellett alkalmazni. Az alapelvek végül leszögezik, hogy a jövőben senkit sem engednek az egyetem bölcsészeti, orvosi vagy jogi karára, aki a gimnáziumi képzettségnek azt a fokát el nem érte, amit a teljes nyilvános gimnázium nyújt, és senkit sem bocsátanak doktori, vagy az állami szolgálathoz szükséges államvizsgára, aki nem tanult meghatározott ideig valamely egyetemen. A fenti elvek, amelyek a magyarországi oktatásügy Thun-féle reformjának alapjául szolgáltak, sok szempontból az egész polgári korszakra kihatóan határozták meg a hazai oktatásügyet. Thun, amikor az alapelveket közölte Geringerrel, mindjárt ellátta őt konkrét utasításokkal is. Ügy vélte, hogy Magyarországon aránytalanul nagy a gimnáziumok és akadémiák száma, ezzel szemben legtöbbjükben oly hiányos és elégtelen volt az oktatás, hogy valódi műveltség helyett inkább csak a politikai agitációban való ügyes-