Felhő Ibolya: A helytartótanácsi levéltár (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 3. Budapest, 1961)

ELSŐ RÉSZ A magyar királyi helytartótanács (consilium regium locumtenentiale Hungaricum) iratai

II. József 1784. május 1-én gröf Eszterházy Ferenc magyar kancellárhoz intézett leiratában vetette föl először az országos összeírás kérdését. „Magyarország — írja — még abban a szerencsétlen helyzetben van, hogy népessége sem összeírva nincs, sem eléggé nem ismeretes s így az adó- és újonckivetésre, valamint egyéb közhasznú tevékenységre megfelelő alapok nincsenek." Ezért elhatározta, hogy Magyarország és Erdély lakosságát —a katonai határvidék kivételével — összeiratja. A későbbiek során azonban egyre inkább a katonai szempontokat, az újonckivetés kérdését jelölte meg az öszszeírás céljaként, az eredetileg hangsúlyozott „közigazgatásra háruló mérhetetlen haszon" és „az ország java" helyett. II. Józsefnek az volt az eredeti terve, hogy az összeírást Magyarországon és a kapcsolt részekben 1784. szeptember 1-én megkezdik. A munkálatokat elrendelő pátens azonban csak július 16-án jelent meg s így az előmunkálatokat a fent jelzett időre nem tudták befejezni, bár a kancellária a császári parancs kézhezvétele után azonnal utasította a helytartótanácsot az előkészületek megkezdésére és az Ausztriában használatos összeíró űrlapok beszerzésére. Ezért Magyarországon az összeírás csak 1784. november 1-én kezdődött meg. A népszámlálást, katonai céljainak megfelelően, a kilenc toborzókerületi beosztás (Werbezirk) alapján hajtották végre. A haditanács a kilenc toborzókerület mindegyikébe egy-egy törzstisztet, a 209 közigazgatási járásba pedig egy-egy tisztet küldött ki. A kerületek élére kiküldött törzstisztek feladata volt az összeírások irányítása. Ezek a tisztek nagyrészt az osztrák és cseh ezredekből kerültek ki, akik sem a lakosság életviszonyait, sem a nyelvét nem ismerték. Ezért a katonai számlálóbiztosok mellé a közigazgatási hatóságok is kiküldték képviselőiket. A polgári számlálóbiztosok a megyék és városok tisztviselőiből, szolgabírákból, esküdtekből és egyéb hivatalnokokból álltak. Az összeírással kapcsolatos munkák lényegében két részből álltak: a helységek és házak megszámozásából és a népszámlálásból. A számlálóbiztosok munkájának sorrendjét vagy útirányát a katonai kerületek parancsnokai a megyék fő- és alispánjaival együtt állapították meg. Ügyelniük kellett arra, hogy a községeket ésszerű sorrendben keressék fel és ne tegyenek fölösleges kitéréseket. A községeket értesíteni kellett a számlálóbiztosok érkezésének az időpontjáról, hogy az összeíráskor lehetőleg mindenki tartózkodjék otthon. A községek számozása vármegyénként, a házaké pedig helységenként l~el kezdődött. A községek és házak megszámozása mellett a munka legjelentősebb része a lakosság megszámlálása és összeírása volt. Ennek végrehajtására az un. egyéni házi és családi ív (Individueller Haus- und Familienbogen) szolgált, melynek két formája volt: egy a keresztény és egy a zsidó családok részére. Ezeket az íveket a katonaság számára német nyelven, a polgári összeírás céljaira pedig a lakosság nyelvén használták. Minden lakás egy családi ívet kapott, melybe a lakásban élőknek — esetleg távollevő, de a családhoz tartozó személyeknek is — a következő adatait vették fel: a férfiak nevét, életkorát, családi állapotát, foglalkozását vagy társadalmi helyzetét, a távollevők tartózkodási helyét és a jelenlevő idegenek születési helyét (ország). A nőket csak név szerint kellett felsorolni, minden egyéb adat nélkül. Az így elkészült ívek