Felhő Ibolya: A helytartótanácsi levéltár (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 3. Budapest, 1961)

ELSŐ RÉSZ A magyar királyi helytartótanács (consilium regium locumtenentiale Hungaricum) iratai

katolikus főrendek ellenállása meghiúsította új törvény létrejöttét. Az 1844-i országgyűlésen azután ismét megvitatták a protestáns szempontból sérelmes kérdéseket s ezeket a korábbinál valamivel kedvezőbben szabályozták a 3. tcben. Ez a törvénycikk engedélyezi a vegyes házasságoknak protestáns lelkész előtt való kötését s visszamenőleg az 1839 és 1844 között protestáns lelkész előtt kötött vegyes házasságokat is törvényesíti. Az áttérésre vonatkozóan úgy rendelkezik, hogy az áttérni szándékozó lelkipásztora előtt két tanú jelenlétében két ízben nyilvánítsa ki áttérési szándékát; a nyilatkozatokról a lelkipásztor adjon bizonyságlevelet, az áttérő ezeket mutassa be azon vallásbeli lelkésznek, amelyre áttérni óhajt, s ezzel az áttérés megtörtént. Az áttéréseket az illető püspöki hivatalok a helytartótanács útján félévenkint jelentsék be az uralkodónak tudomás végett. Azoknak a vallását, akiket 18 éves korukig protestáns vallásban neveltek, nem lehet kérdéf tárgyává tenni. A teljes egyenlőséget és viszonosságot a törvényesen bevett vallásfelekezetek között azonban csak az 1848:20. tc. mondotta ki. Ezek voltak tehát azok a törvények és főbb rendeletek, amelyek alapján a helytartótanács protestáns vallásügyi osztályának munkáját végeznie kellett. Tekintsük most át, mik voltak az osztályra háruló feladatok, milyen ügyeket intézett. Az osztály megalakulásakor, 1783 őszén, a helytartótanács vallásügyi bizottságának munkakörét vette át, amelyet az ügyosztályi rendszer bevezetésekor feloszlattak. A vallásügyi bizottság a türelmi rendelet megjelenése után természetesen főként a rendelet végrehajtásával kapcsolatos teendőket végezte. Először is gondoskodnia kellett a rendelet nyilvánosságra hozataláról; körlevélben azonnal értesítette is róla a törvényhatóságokat, de már a rendelet nyomtatásban való kiadásával egészen december 21-ig késlekedett. Fontos szerep várt rá a magánvallásgyakorlat engedélyezése körül, a rendelet ugyanis erre nézve úgy intézkedett, hogy a községek folyamodványaira a helytartótanács rendeljen el vizsgálatot az illető megyében arra vonatkozóan, megvan-e a családok kellő száma, van-e a községnek elegendő anyagi ereje az építkezésre, valamint a pap és iskolamester eltartására a lakosok túlságos megterhelése nélkül. Ha az eredmény kedvező, adja meg a magánvallásgyakorlatot a királyhoz intézett felterjesztés nélkül, viszont, ha a kérdést nem tartja teljesíthetőnek, terjessze fel az ügyet döntésre a királyhoz. (A megyékben a vizsgálat lefolytatására ún. vegyes bizottságot — deputatio mixta-t — küldtek ki, amelyben az illető megyéspüspök megbízottja — homo dioecaesanus —• is részt vett.) A vallásügyi bizottság — amelynek elnöke a prímás, tagjai egyházi férfiak voltak — természetesen nem nagy buzgalommal sietett ezt a feladatot elvégezni. II. József azonban élénk figyelemmel kísérte a protestáns kérvények sorsát s 1782 júniusában, amikor kitűnt, hogy a rendelet megjelenése óta még egyetlen község sem kapott magánvallásgyakorlatot, csupán a megyei vizsgálatok megtartását rendelte el a helytartótanács, komolyan megrótta a helytartótanácsot s meghagyta, hogy háromhavonkint küldjön pontos kimutatást a vallásügyi aktákról, feltüntetve, hogy a beadványokra milyen határozatot hozott s minek az elintézése van még függőben a megyei vizsgálatok miatt. (Ugyanakkor a megyéket is kötelezte, hogy negyedévenkint kimutatást készítsenek az akatolikusoknak hozzájuk benyújtott kérvényeiről és panaszokról.) A helytartótanácsnak ezt a kötelezettségét novem-