Felhő Ibolya: A helytartótanácsi levéltár (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 3. Budapest, 1961)

BEVEZETÉS

tóságok minden év végén kötelesek voltak a helytartótanács elé terjeszteni. Az uralkodóhoz pedig csak évente egyszer kell táblázatos jelentést küldenie arról, hogy mely törvényhatóságok küldték be a kivonatokat, melyek nem, mi újszerű volt a kivonatokban, s milyen intézkedéseket tett ezzel kapcsolatban. Külön jelentést év közben csak akkor kell küldenie, ha valami rendkívüli fontes eset fordul elő. Hasonlóképpen csak év végi jelentésben kell beszámolnia a törvényhatóságok börtöneiben fogvatartott rabokról, a fűzfaültetésekről és a városok újonnan fölvett polgárairól. Csak a külföldi nem katolikusok ügyében kell felterjesztést készítenie, mert azok csak külön királyi engedély alapján vehetők fel polgárnak. A külföldi egyetemekre kimenni szándékozó nem katolikusok kérvényeit egyszerre küldi fel. A csavargók ügyét felterjesztés nélkül, önállóan intézheti el, kivéve, ha egyben gonosztevők is és a bíróságok elé tartoznak. Önállóan intézkedhet az árszabályozás ügyében is. Csak arra kell ügyelnie, hogy a törvénykönyv rendelkezéseinek és a király elvi döntéseinek megfelelően tegye meg intézkedéseit. Ugyanakkor korlátozták a bizottságok szerepét. Ettől kezdve a tanács elnöke minden ügyet valamelyik tanácsosra osztott ki, mégpedig nem a tanácsülésen, hanem azonnal, amint a kézhezvétel napjának az iratra való rávezetése és az irat beiktatása megtörtént. (Ugyanis a szám szerinti iktatást is bevezették ekkor.) A tanácsülés elé az ügyek csak akkor kerültek, amikor az előadó tanácsos első jelentését tette róluk. A kiosztásnál az elnök ügyelt arra, hogy a hasonló jellegű ügyek mindig ugyanazokhoz a tanácsosokhoz kerüljenek. Az előadók kötelesek voltak minél előbb, lehetőleg már egy-két nappal a kiosztás után jelentést tenni a tanácsülésen; a tanács pedig vagy azonnal határozott, vagy pedig valamelyik bizottság meghallgatását ajánlotta. A bizottságok közül négyet tartottak meg: a számvevőit, a gazdaságit, a vallásügyit és az úrbérit. A számvevő bizottság továbbra is a számvevő hivatal munkájának felülvizsgálását végezte; ez olyan feladat volt, hogy nem bízhatták egy tanácsosra. A gazdasági bizottság intézte ettől kezdve a vámügyet, a vásárok ügyét, az utak és hidak gondozását, a fűzfaültetésnek, a zsidók türelmi taxájának és a közegészségnek az ügyét; ezekkel korábban külön-külön bizottságok foglalkoztak. A vallásügyi bizottság pedig ezután azokkal

1 az ügyekkel is foglalkozott, amelyeket korábban a kegyes alapítványi, lelkészpénztári, a tanulmányügyi és a tallósi árvaház ügyét intéző bizottságok tárgyaltak meg. Szükség volt az úrbéri bizottságra is, minthogy Mária Terézia az úrbérrendezést nem igazságszolgáltatási, hanem közigazgatási úton hajtotta végre, s ez különösen a 60-as évek végén és a 70-es évek elején hatalmas munkát jelentett; az úrbéri bizottságnak kellett átnéznie és elintéznie az úrbérrendezés egész anyagát, a jobbágypanaszokat és a megyei jelentéseket. A kamarai tanácsosok ezután is megjelentek a gazdasági bizottság és a vallásügyi bizottság ülésein, amikor a zsidók türelmi taxáját vagy egészségügyi kérdéseket, illetve a lelkészpénztári ügyeket tárgyalták. Az utasítás az előadók munkájának könnyítésére kimondta, hogy a jövőben az előadói munkában az elnök, a megyéspüspök és az országbárék kivételével mindegyik tanácsos vegyen részt, a titkos tanácsosi cím ne mentesítsen senkit. (A munka zömét azonban ezután is a köznemesi tanácsosok végezték.) Az előadók szóban tegyék megjelentéseiket, csak a nehezebb ügyekben készítsenek írásbeli előterjesztést. Az írásos jelentések alapján a titkárok