Felhő Ibolya: A helytartótanácsi levéltár (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 3. Budapest, 1961)

ELSŐ RÉSZ A magyar királyi helytartótanács (consilium regium locumtenentiale Hungaricum) iratai

A helytartótanácsnak az imént ismertetett rendeletekben körvonalazott teendőkön kívül II. József korában még főként az ország nyomdáiban nyomott könyvekről készült jegyzékekkel és a kötelespéldányokkal volt dolga. Már III. Károly elrendelte 1726-ban, hogy a törvényhatóságok a területükön levő nyomdákban készült könyvekről a helytartótanácsnak időszakonként jegyzékeket terjesszenek be s küldjék be a könyvek három—három példányát. Ez persze hosszú ideig nem történt meg teljes pontossággal, de II. József korában már rendszeresen folyt. A jegyzékeket a helytartótanács az uralkodóhoz továbbította, a kötelespéldányokból azonban csak kettőt küldött fel, a harmadikat saját archívumában helyezte el. A helytartótanács terjesztette föl véleményével együtt az uralkodóhoz a könyvkereskedés engedélyezése iránt benyújtott kéréseket is. II. József halála után az intézkedéseivel szemben kirobbant nemzeti ellenállás során az 1790—91. évi országgyűlésen a cenzúra ügye is szóba került; a rendek a cenzúra alkotmányos rendezését kívánták, saját ellenőrzésük alá akarták vonni. Az országgyűlés bizottságot küldött ki a törvény előkészítésére, ennek munkálatait azonban az udvar nem engedte az országgyűlés elé terjeszteni, kijelentvén, hogy a tanügy, a cenzúra és a sajtószabadság szabályozása a királyi jogokhoz tartozik. így tehát továbbra is rendeletekkel irányították a cenzúrát és II. Lipót mindjárt 1790-ben kiadott rendeletével a reakció céljainak szolgálatába állította a II. József által kiépített cenzúraszervezetet, elrendelvén minden olyan mű betiltását, amely a legcsekélyebb kritikát gyakorolja az egyház, az állam vagy az uralkodó felett és ,,a kétkedés vágyát vonhatja maga után". Ezt a programot tette magáévá I. Ferenc is s az ő hosszú uralkodása alatt a „köznyugalom megőrzése" volt a cenzúra jelszava. A forradalmi eszmék terjedésének egymást követő rendeletekkel igyekezett gátat vetni. így pl. 1792-ben kibocsátott rendeletében kimondta, hogy nem nyomatható ki olyan mű, amely a „szabadság rendszeréről" és a francia forradalomról szól. A szervezetet, amely a revíziót és a könyvcenzúrát végezte, nem alakította át, úgyhogy az egészen 1840-ig, a központi könyvbíráló szék felállításáig — egyes kiegészítéseket nem tekintve — lényegében azonos volt azzal, amelyet II, József létrehozott. A revizori hivatal — amely 1784-ben a helytartótanáccsal együtt átköltözött Budára — továbbra is működött; az egyházi könyvek revizorán és a világi könyvek revizorán kívül azonban most már egy szerb egyesült, egy román egyesült, egy szerb—román nem egyesült és egy zsidó könyvekkel foglalkozó revizor is volt, bár ez utóbbi állásokat nem mindig töltötték be. A világi könyvek revizora volt egyúttal a budai helyi revizor. A revizori hivatal és a vidéki revizorok teendői ugyanazok voltak, mint korábban. A könyvek behozatalában és kereskedelmi forgalmában, valamint a könyvnyomtatásban követendő eljárásra azonban nagy gondot fordított az uralkodó s az ezzel összefüggő kérdéseket 1793. április 18-án kiadott rendeletével újra szabályozta. Ez a rendelet, amely a magyar kancellárián, a helytartótanácsban és a megyékben egyaránt tiltakozást váltott ki, sok tekintetben megszorította a korábbi gyakorlatot. Ennek értelmében most már nemcsak a könyvkereskedők, hanem az utazók könyveit is átnézik a revizorok. A tilos könyveket az örökös tartományok alattvalóitól egyszerűen elveszik, a kül-