Ember Győző: Az 1848/49-i minisztérium levéltára (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 1. Budapest, 1950)

II. Miniszterelnökség, Országos honvédelmi bizottmány, Kormányzóelnökség irattárai

köréről. Feladata ugyanis, ez nem szorul bizonyításra, nem merült ki a kormány összeállításában és a minisztertanácson való elnöklésben. Viszonya tisztázatlan volt mind a királlyal, illetve a nádor-helytartóval, mind pedig minisztertársaival szemben. A minisztériumról szóló 1848. évi III. tc. a súlyt arra helyezte, hogy a végrehajtó hatalom gyakorlásában az uralkodót, illetve helyettesét, a nádor-helytartót minél inkább megkösse, iazt azonban kevésbbé fontosnak találta, hogy a különböző felsőfokú hatóságok — király, nádor-helytartó, minisztérium, miniszterelnök, miniszterek — hatáskörét pontosan meghatározza. Azt leszögezte, hogy a király és távollétében a nádor-helytartó a végrehajtó hatalmat a minisztérium által gyakorolják, hogy bármiféle rendeletük csak úgy u érvényes, ha azt valamelyik miniszter ellenjegyzi. Arról azonban hallgatott a törvény, hogy hol van a határ azok között az ügyek között, amelyeket egyrészt a minisztérium csak a király, illetve a nádorhelytartó tudtával és beleegyezésével, vagy egészen önállóan intézhet, másrészt pedig amelyekben csak az egész minisztérium együttesen, vagy az elnök és a miniszterek külön-külön illetékesek intézkedni. A király részére fenntartott ügyeket elég részletesen felsorolta a minisztériumról szóló tc. 7. és 8. §-a. Minden más ügyet, amely egyébként, ha t. i. az uralkodó nem külföldön, hanem az országban tartózkodott volna, a király hatáskörébe tartozott, a nádor-helytartóra bízott. A tekintetben, hogy melyek azok az ügyek, amelyek a király hatáskörébe tartoztak ugyan, de amelyeket a tc. 2. §-a a nádor-helytartó hatáskörébe utalt, sem ez a törvény, sem korábbi jogszabály részletesen nem, sőt még összefoglalóan sem, legfeljebb esetenkint és általánosságban rendelkezett. Az évszázados gyakorlat folyamán kialakult szokás szabályozta ezt a kérdést. Erre utalt az 1848. évi III. tc. 9. §-a is, amikor kimondotta, hogy „azon tárgyak, melyek a 6. §-ban említett kormánytestületek által végelhatározás végett ő felségéhez szoktak felterjesztetni, kivéve a 7. és 8. szakaszokban kijelölteket, őfelségének az országbóli távollétében a minisztérium által a nádor s királyi helytartó elhatározása alá terjesztendők". A törvénycikk 6. §-ában említett kormányhatóságok a m. kir. udvari kancellária, a m. kir. helytartótanács és a m. kir. udvari kamara voltak. Ezek örökébe lépett a minisztérium, de nem csupán ezekébe, mert ugyancsak ez a 6. § hatáskörét úgy határozta meg, hogy abba „minden polgári, egyházi, kincstári, katonai és általában minden honvédelmi tárgy" beletartozik, tehát olyan ügyek is, amelyek csak papíron tartoztak az említett három régi kormányhatóság hatáskörébe, sőt — mint pl. bizonyos katonai ügyek — még úgy sem. Azokat az ügyeket tehát, amelyeket a magyar kancellária, helytartótanács és kamara a király elé szokott terjeszteni, a minisztérium is köteles volt — kivéve természetesen a királynak „egyenesen" fenntartottakat — a nádor-helytartó elé terjeszteni. Viszonya a nádor-helytartóhoz csak ilyen nagy általánosságban nyert a törvénybein szabályozást. Ebből a szabályból természetesen az is következett, hogy azokat az ügyeket, amelyeket a kancellária, helytartótanács és kamara egészen önállóan, a saját hatáskörében, uralkodói hozzájárulás nélkül intézett a múltban,