Dóka Klára: Levéltári ismeretek : Oktatási segédanyag a segédlevéltáros tanfolyamok hallgatói részére I. rész (Levéltári módszertani és oktatási füzetek 9. 2002)

II. KORMÁNYZATTÖRTÉNET

Vitathatatlan tény, hogy a két munkáspárt egyesülése (1948, a fordulat éve), majd az új alkotmány kihirdetése után a tényleges hatalmat Magyarországon a Magyar Dolgozók Pártja (1948-1956), illetve a Magyar Szocialista Munkáspárt (1955-1989) gyakorolta. A párt - legalábbis 1956 után - látszólag nem végzett közvetlen operatív irányítást, illetve nem jogi normák alapján érvényesítette hatalmát és befolyását az „állami és társadalmi" szervekkel szemben. A hatalomérvényesítés eszköze egyrészt az állami tevékenység fő irányainak különböző pártfórumokon való kijelölése volt, másrészt az itt elfogadott határozatokat az állami és gazdasági szervekben vezető funkciót betöltő kommunisták („káderpolitika"!) által való érvényesítése, végül az állami és gazdasági szervek (minisztériumok, helyi és területi tanácsok, vállalatok stb.) politikai eszközökkel való rendszeres ellenőrzése és befolyásolása. Az államhatalom felsőbb szervei (a törvényhozás szervei) Az Alkotmány szövege szerint ebben az időszakban is az Országgyűlés hatáskörébe tartozott a népszuverenitásból eredő összes jogok gyakorlása, a kormányzás irányának és szervezetének meghatározása, az állami költségvetés és a népgazdasági terv megállapítása, döntés a hadüzenet és a béke kérdésében, közkegyelem gyakorlása stb. Valójában az Országgyűléstől már 1945-1949 között elvonták hatáskörének egy részét (az Országgyűlés Politikai Bizottságának működése, a kormány rendeletalkotási jogának kiterjesztése stb.), és ezt a folyamatot az egypártrendszer bevezetése szinte ad abszurdum vitte. Az Országgyűlés afféle reprezentációs testületté, spanyolfallá változott, amelynek egyetlen célja a pártirányítás legitimálása. Az egykamarás parlament 352 tagból állt. Évente általában két rövid ülésszakot tartott (a 40 év alatt évente átlagosan 8,5 napot ülésezett). Nem hivatásos politikusokból, vagy a választópolgárok által kiválasztott rátermett személyektől állt, és többségük sem a törvényhozói munkára, sem a kormányzati tevékenység kontrollálására nem volt felkészülve. A parlament így gyakorlatilag elvesztette jogalkotó funkcióját: míg 1900 és 1949 között évente átlagosan 50 törvényt alkottak, addig 1950 és 1989 között évente csupán négyet. Az interpelláció - a kormányzati munka ellenőrzésének egyik hatékony eszköze - is elsorvadt, 1949 és 1956 között egyetlen egy sem hangzott el. 1949-ben a köztársasági elnöki tisztség és az Országgyűlés Politikai Bizottsága egyidejű megszüntetése mellett - szovjet mintára - kollektív államfői intézményt hoztak létre Népköztársaság Elnöki Tanácsa elnevezéssel. Az Elnöki Tanácsnak az Alkotmány szerint kettős funkciója volt. Egyrészt saját hatáskörében államfői feladatokat látott el (a választások kiírá-