Tamáska Péter: Számítástechnikai adatok és adathordozók archiválása (Levéltári módszertani füzetek 13. Budapest, 1992)
Körmendy Lajos: Számítógépes adathordozók és adatok archiválása - nemzetközi tapasztalatok
Körmendy Lajos SZÁMÍTÓGÉPES ADATHORDOZÓK ÉS ADATOK ARCHIVÁLÁSA NEMZETKÖZI TAPASZTALATOK* 1983-1988 1. Bevezetés Az elmúlt két évtizedben bekövetkezett gazdasági, technikai és társadalmi változások óriási hatással voltak a levéltárak életére. A legnagyobb változást - mint közismert - az információs forradalom eredményezte, és a szakmán belüli eredmények azt mutatják, hogy a levéltárak, pontosabban azok legjobbjai tudatában vannak a kihívásnak. Az élvonalat földrajzilag is világosan elkülöníthetjük: Észak-Amerika, Franciaország és még egy-két nyugat-európai ország. Az utóbbi öt évben nemzetközi szinten több területen sikerült előrelépni, a legjelentősebb eredménynek én a következőket tartom: a) Lezárult a vita, eldőlt, hogy a számítógépes adathordozók, illetve adatok - megfelelő feltételek megléte esetén - levéltári anyagnak számítanak, tehát a levéltárak gyűjtőkörébe tartoznak. Ennek jegyében zajlott például az 1988-ban Párizsban tartott XI. nemzetközi levéltári kongresszus. Egybehangzóan kimondatott: mivel csak a formájuk tér el a hagyományos iratétól, minden fontosabb levéltári alapelv (proveniencia elve, történeti érték, selejtezési, rendezési kritériumok stb.) érvényes. Ez természetesen nemcsak deklaráció kérdése volt, hiszen ki kellett dolgozni és próbálni azokat a módszertani eljárásokat, amelyek segítségével az archiválás elvégezhető, és az újtípusú iratok a levéltár állományába beilleszthetők. Ennek az elvnek az általánossá válása egyébként olyan következménnyel is járt, hogy egyre inkább háttérbe szorult az a korábbi évtizedekben szakmai körökben eléggé elterjedt nézet, hogy külön, speciális levéltárakban kell gyűjteni a számítógépes adathordozókat. b) A fejlett világban megindult egy egységesülési folyamat, amit egy rendkívül intenzív nemzetközi tapasztalatcsere fémjelzett, és élére a Nemzetközi Levéltári Tanács állt. Mindez azt is jelentette, hogy széles körben ismertté és alkalmazottakká váltak a legjobb módszerek és eredmények. A kiadványok is "nemzetköziesedtek", azaz nemcsak egy, hanem több ország tapasztalataira építettek. Ennek legékesebb példája H. Naugler munkája (The Archival Appraisal of Machine-Readable Records), de a franciák nagy, átfogó programjáról, a CONST ANCE-ról született leírásokban is érezni a szeleskörű tájékozódást. Summa summarum elmondható, hogy nincs lényegi különbség az angol, amerikai, kanadai vagy francia gyakorlat között. Ez a tanulmányomat annyiban befolyásolta, hogy szakítottam a földrajzi tagolással, és az egyes országokat csak akkor említem, ha az eltérés figyelemre méltó. c) Megszülettek azok az összefoglaló munkák, melyek kézikönyvként szolgálva biztos fogódzót jelentenek a debütáló levéltárak számára. Elsősorban M. L. Hedstrom (Archives and Manuscripts: Machine-Readable Records) és H. Naugler előbb említett munkájára gondolok. Az ismertetésem is elsősorban erre a két műre épült. Végül pár megjegyzés terminológiai kérdésekről. A magyar levéltári szaknyelvben még nem rögzült az angol "machine-readable record" szó magyar megfelelője: egyaránt hallani-olvasni "géppel olvasható iratok"-ról, "gépi adathordozókéról vagy "számítógépes adathordozókéról. Annak ellenére, hogy többé-kevésbé mindegyik jó vagy elfogadható, a tanulmány szövegében inkább a franciából átvett "informatikai iratok" (archives informatiques) kifejezést használom, mert véleményem szerint jobban kifejezi a fogalom lényegét, és illeszkedik a levéltári terminológiába, amellett más összetételekben is használható (informatikai fond, levéltár). Az angol "file" szó viszont meggyökeresedett a magyar nyelvben, ezért a fonetikus írás mellett döntöttem. * A tanulmány rövidített változata megjelent a Levéltári Szemle 1990/2. számában.
