Szőcs Sebestyén: Polgári kori jogszolgáltatási szervek iratai (1869–1950) (Levéltári módszertani füzetek 11. Budapest, 1990)

Szervtörtóneti bevezető

hagyatékfelvétel és a hagyaték közjegyzői tárgyalása után az illetékes járásbíróság hagyatékátadó végzésévei zárultak. Ha az érdekeltek az Örökséggel kapcsolatban hatósági eljárás nélkül állapodtak meg, és az örökségben ingatlan javak is voltak, a járásbíróság az érdekelt feleknek ún. örökösödési bizonyítványokat adott ki. Az 1871. évi XXXI. tc. rendelkezése értelmében az igazságügyminiszter felhatalmazást kapott arra, hogy a nagyobb telekkönyvi forgalommal bíró, vagy a törvényszék székhelyétől messzebb eső járásokban a járásbíróságokat felruházhassa telekkönyvi hatósággal Ezt a jogot idővei az ország legtöbb járásbírósága megkapta; azokat a járásbíróságokat azonban, amelyeknek szókhelyén törvényszék működött, telekkönyvi hatósággal természetesen nem ruházták fel. Az 1912. évi UV. tc. 11. §-ának rendelkezése következtében azután 1915. január 1-től a telekkönyvi hatóságot kizárólag a járásbíróságok gyakorolták; a telekkönyveket pedig a járásbíróságok mellett szervezett telekkönyvi hivatalok vezették. A hivatkozott törvény értelmében valamely járásbíróság telekkönyvi hatósága több járás területére is kiterjedhetett. Másod- és harmadfokú perenkívüli telekkönyvi hatóságok a királyi törvényszékek, illetve a Kúria lettek; az ítélőtáblák perenkívüli telekkönyvi ügyekben hatáskörrel nem bírtak, telekkönyvi kérdésekkel csak telekkönyvi perekben foglalkoztak. Az 1945 előtt működött rendes bírói szervezet ismertetése során említést kell végül a munkásbíztosítási, illetve társadalombiztosítási bíráskodásról is tennünk. A biztosításból eredő jogviták eldöntésére az 1907. évi XIX. - az ipari és a kereskedelmi alkalmazottak betegség és baleset következtében történő biztosításáról szóló - tc. munkásbiztosítási választott bíróságok felállításáról rendelkezett. Ezek a bíróságok szakbíró elnöklete alatt álló, két-két munkaadó, illetve munkavállaló ülnököt magában foglaló tanácsokban tárgyalták a betegsegélyező pénztárak és a biztosítottak között fennálló jogvitás ügyeket. Illetékességük az egyes ítélőtáblák területére terjedt ki. A fellebbvitel ezektői a bíróságoktól az Állami Munkásbiztosítási Hivatalhoz történt. Működésük az 1921. évi XXXI. tc. rendelkezése következtében szűnt meg. Az 1921. évi XXXI. tc. egységes társadalombiztosítási bírói szervezetet épített ki. Ezen jogszabály értelmében a biztosítási ügyekben vidéken a járásbíróságok, Budapesten pedig a Budapesti Munkásbiztosítási Bíróság járt el. A munkásbiztosítási bíráskodás a biztosított és a munkásbiztosítási pénztár közötti segélyezési, kártalanítási, rokkantsági, özvegy- és árvaellátási ügyekre, a biztosítási kötelezettségből és a pénztári tagsági jog értelmezéséből, a biztosítási járulékok és pótlékok összegének megállapításából, a pénztáraknak egymással, alkalmazottaikkal és a gyógyintézetekkel szemben felmerült jogvitáiból adódó, s más - a törvényben felsorolt - hasonló jellegű perekre terjedt ki. A munkásbíztosítási bíráskodás keretében tárgyalták az alkalmazott és a munkaadó közötti olyan pereket is, amelyeknek tárgya a pénztárnak járó befizetés, a betegségi és a kártalanítási ügyekben a kiutalt összeget meghaladó igény, valamint a betegségi segély összege volt. A fentebb felsorolt ügyekben a fellebbvitel a Munkásbíztosítási Felsőbíróságra történt, a további fellebbezési lehetőség kizárásával. A Munkásbíztosítási Felsőbíróság hatáskörébe tartozott az Országos Munkásbiztosító Pénztárnak, majd az Országos Társadalombiztosítási Intézetnek az üzemeket veszélyességi osztályokba soroló határozatai elleni fellebbezések elbírálása is. A Munkásbíztosítási Felsőbíróság elnöke az alsófokú munkásbiztosítási bíróságok működése felett felügyeleti jogot is gyakorolt. Mind első-, mind a másodfokú munkásbiztosítási bíróságok ülnökökkel kiegészített tanácsokban ítélkeztek; az ülnökök a biztosításra kötelezettek és a munkaadók közül egyenlő számban kerültek ki. Az önálló munkásbiztosítási bíráskodást az 1932. évi IV. tc. szüntette meg. Ezen jogszabály értelmében a társadalombiztosítási ügyek felsőfokú elbírálása a Budapesti kir. ítélőtábla hatáskörébe került át. Az 1918. évi polgári forradalom győzelme a bíróságok szervezeti rendszerét nem változtatta meg, egyes intézkedések azonban kétségkívül előmozdították a törvénykezési eljárás demokratizálódását. Jelentős lépés volt - elvileg - ezen a téren az 1918. évi 3., a nép esküdtbíráskodásáról szóló néptörvény, amely nagymértékben kibővítette az esküdtképesség körét, mivel kimondta, hogy mindazok, akiket "közösségi választójog illet", esküdteknek is megválaszthatok. A jogszabály célja az volt, hogy fontosabb bűnügyekben a bíráskodást esküdtszók gyakorolja, s azt is kimondta, hogy a sajtó útján elkövetett, valamint a politikai bűncselekmények felett minden esetben az esküdtbíróság ítélkezik. A jogszabály arról is rendelkezett, hogy hazaárulás vádja esetén a perbefogás kérdésében is az esküdtszék határoz, vagyis ezen bűncselekmények tekintetében az esküdtszék a vádjury szerepét is be kellett töltse. A törvény végrehajtásához szükséges jogszbályok megalkotására azonban nem került sor, viszont a régi esküdtbíróságokat (amelyeknek működése a háború idején szünetelt), általában