Dr. Tallós György: Dokumentumok a magyar hitelpolitika, pénzforgalom és bankrendszer történetéhez, 1945–1949 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 9. Budapest, 1989)

I. Újraindul a gazdasági élet

csak faluhelyen, illetőleg a tanyák világában jó és a városban miért teszi meg az „újpénz" is. A sarki fűszeres viszont gyakran a rubeleket gyűjti. Ha valaki 10 vagy 20 pengőssel óhajt fizetni, zord hangon közli, hogy nem tud visszaadni, mert egyetlen fillérnyi aprópénze sincs, ellenben felderül az arca, ha a vevő pénztárcájában százrubelest pillant meg, abból örömmel ad vissza, persze csupán pengős bankjegyeket. A különböző elméletek alapján elharapódzó gyűjtőszenvedély és válogatási járvány következtében persze rettenetes zűrzavar támadt a városban, a gazdasági életet a teljes megbénulás veszedelme fenyegeti. A fogyasztók képtelenek vásárolni, mert majdnem minden eladónak van valami különös kikötése a fizetési eszköz tekintetében. Az aprópénz csaknem teljesen eltűnt, úgyszintén a kisebb címletű bankjegyek is. A városok és üzemeik nem tudják fizetni alkalmazottaikat, a munkások nem tudják megvásárolni mindennapi szükségleti cikkeiket, mert nincs pénzük, vagy csak ezresekkel rendelkeznek és azt nem tudják parin felváltani. Üzérek a Vörös Hadsereg által kibocsátott 1000 pengős bankjegyért csupán 5-600 pengőt, az 1943-ban kibocsátott 1000 pengős bankjegyért is legfeljebb 8-900 pengőt adnak. A félegyházi vasútállomáson óhajtottam beváltani 1000 pengőt, illetőleg jegyet akartam váltani és miután a jegyeladó „nem tudott" visszaadni, 500 pengőt adott volna kölcsönképpen a letétbe helyezett 1000 pengősömért. A falvak piacain gyakran egyharmadáért adják az árut, ha a vevő régi pénzzel fizet. Magam meggyőződtem róla, hogy egy szép csirkéért 50 pengőt kért az eladó és miután a vevő vörös pénzzel óhajtott fizetni, az eladó kijelentette: ebben az esetben 150 pengő. A városok sora gondol már arra, hogy városi szükségpénzt bocsájt ki, bár tudják, hogy ez nem hoz megoldást, legfeljebb csak pillanatnyi könnyebbséget. Kénytelenek lesznek ehhez az eszközhöz folyamodni, mert úgy látják, hogy pénzügyi kormányzatunk tehetetlen, nem képes országos megoldást találni. A pénz, főként kisebb címletű bankjegyek továbbra is titokzatos harisnyák szárában, tulipántos ládák mélyén rejtőznek el, váltani senki sem akar és a vevőközönség hosszú órákat veszteget el hiábavaló szaladgálással a piac és üzletek között. A forgalomban lévő különböző árfolyammal bíró bankjegyek számos lehetőséget adnak arbitrázs-ügyletek kötésére. Főként vasutasok, akik szabadon mozoghatnak a jelenlegi Jugoszláviában is 400 pengő „kékpénzért" veszik meg Szabadkán a Vörös Hadsereg által kibocsátott 1000 pengős bankjegyeket, melyeket ott értékesíteni egyáltalán nem lehet, viszont a „kék" pengő még a dinárnál is keresettebb fizetőeszköz. A kapott 1000 pengős bankjegyet Szegeden becseréli 400 rubelra (1 rubel = 2,50 pengő) és a rubellel vásárol 800 pengő értékű kékpénzt. Keresett tehát az üzleten 400 pengőt, azaz 100%-ot. Még többet keres árfolyamkülönbözetekből a Romániába induló siber, aki kékpénzzel 1,20 pengőért veszi meg a rubelt. Rendesen hoz magával még élesztőt, sót és cukrot, mely árucikkeket igen jól tud a trianoni határon belül értékesíteni. Rendet kellene teremteni minél előbb ebben a nagyon könnyen veszedelmessé váló rendetlenségben, mielőtt rá nem kényszerül a kormányhatóság.