Dr. Tallós György: Dokumentumok a magyar hitelpolitika, pénzforgalom és bankrendszer történetéhez, 1945–1949 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 9. Budapest, 1989)

VI. A pénzgazdálkodás átszervezése a nagybankok és a nagyipar államosítása után

forma gyarmati volta nélkül kizárólag tőkeérdekeltségen alapuló gyarmati függés alakjában kapcsol egyes országokat egymáshoz. Ami azonban a mi témánk szempontjából a legfontosabb, a monopóliumok a bankokból nőttek ki. A bankok maguk szerény közvetítő vállalatokból a finánctőke monopolistáivá lettek. A monopolista bankok pedig később és különösen a gazdaságilag fejlett országokban megalkották az ipari és finánctőke néhány kézben összpontosított közös monopóliumát, amely az egyes országokon, sőt egész világrészeken uralkodott. Kétségtelen azonban, hogy a monopolista kapitalizmusnak ez a fejlett állapota már sok tekintetben előkészíti és utal a magasabb szocialista termelési rendre, különösen bizonyos szervezeti formáiban. A bankok elsődleges művelete tulajdonképpen fizetések közvetítése volt. A bank árulja a pénzt és célja, hogy a parlagon heverő pénztőkét hasznot hajtó tőkére változtassa a kapitalizmusban. A kapitalizmus kezdeti korszakában a tőke koncentrációja még alig kezdődött el és az ipari és kereskedelmi, valamint a földjáradékból eredő profit aránylag sok kézben és viszonylagosan kis összegekben jelentkezett. Ilyen körülmények között a főleg kereskedőkből kinőtt bankárok feladata az volt, hogy a kapitalizmus megosztott és hasznot nem hajtó kis tőkeerejét centralizálják, mozgósítsák és egyben a nem kapitalista kezekben lévő kisebb pénztőkét is a kapitalista osztály szolgálatába állítsák. Ebben a korszakban a bank tulajdonképpen közvetítő, egyszerű közvetítő, aki átveszi a pénzfelesleget és a termelés felé irányítja. A kapitalizmusnak a szabad verseny korából a monopolista, imperialista kapitalizmus felé való haladásával fokozatosan azonban a bankügy fejlődik, a bankok egy néhány intézményben koncentrálódnak, a bankok pedig fokozatosan szerény közvetítőkből mindenható monopolistákká növik ki magukat. Néhány jellemző szám: 1909ben magyar vonatkozásban, amely pedig mint tudjuk a kapitalizmus fejlődése szempontjából talán nem is a legjellemzőbb számokat mutatja, 84 budapesti intézet tőkéi 1437 millió Koronát tettek ki, amiből az utóbbi időben elsorvasztásra ítélt nagybankok közül négy bankra 14,5% esett, 1947. január l-jén a 84 intézetből csak 38 intézet állott fenn, ezek tőkéinek 70%-a jutott a négy nagybankra és magára a két nagybankra, a Hitelbankra és a Kereskedelmi Bankra 56,5%-a jutott a tőkének. De hasonló a helyzet, ha Budapest és vidék viszonyát nézzük, mert 1909-ben kb. fele-fele arányban oszlott meg a budapesti és vidéki bankok vagyona, 1947-ben már 84%-nál is több jut a budapesti bankokra, de még ez a kép sem mutatja a valóságos helyzetet, mert a vidéki 16%-ot alkotó tőkének is több mint a fele a budapesti nagybankok ún. affiliációinak tőkéjét tette ki és így kb. 7%-a jut az önálló intézetekre. A tőkeakkumuláció fenti példája mellett azonban erősen hatottak a tőke koncentráció jelenségei is. Ezt mutatja az, hogy míg a pénzintézetek száma az 1851. évi 34-ről 1881-ig fokozatosan 710-ig, majd a századfordulóig 1200 fölé emelkedett, addig a koncentrációnak különösen az első világháború alatt és után nagy tempót vett évei következtében, a Pénzintézeti Központ, mielőtt a bankok fölött a lélekharangot meghúzták, 264 tagintézetet tartott nyilván. Hogy ezeknek a nagybankoknak, mint a monopóliumok urainak mi volt a szerepük, arra úgy hiszem a jelenlévők túlnyomó része számára nem kell rész-