Dr. Tallós György: Dokumentumok a magyar hitelpolitika, pénzforgalom és bankrendszer történetéhez, 1945–1949 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 9. Budapest, 1989)
Dokumentumok a magyar hitelpolitika, pénzforgalom és bankrendszer történetéhez 1945-1949
Budapesten 1947. december 31-én 37 önálló pénzintézet működött 83 fiókkal. A vidéki önálló jogi személyiségű bankok száma 197 volt, a vidéken működő pénzintézeti fióké pedig 116. Teljesen magánkézben 131 pénzintézet és 39 fiók volt, ezenkívül 8 egyházmegyei takarékpénztár és 6 községi takarékpénztár is működött. Mindezeken kívül a községekben több mint ezer önálló hitelszövetkezet létezett, melyek központilag előbb az Országos Központi Hitelszövetkezet tagszövetkezetei voltak, majd ennek átszervezése után az Országos Szövetkezeti Hitelintézetben tömörültek 46 . A nagybankok (PK I. kúriájába tartozó intézetek) és azok fiókjai, illetve affiliációi az összes pénzintézeti tőke 72%-ának tulajdonosai voltak 47 . A pénz- és hitelpolitika irányításában az erre illetékes állami szerveknek jelentős jogkörük és - olykor azt meghaladó - cselekvési lehetőségük is volt. A társadalmi-politikai rendszer erőviszonyai, és így az ország gazdasági potenciáljának működési feltételei 1946-47-ben még nem tisztázódtak véglegesen. A hatalom megszerzése és megszilárdítása a kormánykoalíció pártjai közt, de a pártokon belül is stratégiai és taktikai harcok sorozatában dőlt el. A finánctőke és az ipari tőke - bankrendszer kulcspozícióiban elhelyezkedő - legbefolyásosabb képviselői az ország pénzintézeti hálózatának túlnyomó részét közvetlenül is irányíthatták. Meghatározó szerepük volt a bankérdekeltségekhez tartozó vállalatoknál. Az 1948. márciusi iparállamosítást megelőző időben - néhány fontos, már korábban állami kezelésbe vett nagyvállalat (NIK, MASZ stb.) kivételével - a nagyipar és a nagykereskedelem kézbevételéhez a nagybankokon keresztül vezetett az út. A bankok ellenőrzésének elrendelésére, annak módozataira és időpontjára az egymással koalícióban álló politikai pártokban és közt, az érdekképviseleti szervek részvételével, de a tömegek bevonásával is közel kétéves harc kezdődött. A pénzintézeti szervezet racionalizálása, a bankok fokozott ellenőrzése mint az ésszerű pénzügyi politika megvalósításának előfeltétele, már az inflációs időszakban felmerült. A koalíciós pártok a téma aktualitásában egyetértettek. A konkrét teendők körül a politikai szándékok különbözősége miatt mindvégig viták folytak. Az SZDP már 1945 októberében gazdasági követelései közé sorolta a bankok és biztosítók állami ellenőrzését, a GF 1946. március 18-án úgy határozott, hogy: „A Nemzeti Bank állami ellenőrzésének, valamint a magánbankok állami ellenőrzésének kérdését Gordon Ferenc pénzügyminiszter sürgősen tárgyalja le és készítsen rendelettervezetet erre vonatkozóan. A tervezet foglalja magába a magánbank apparátus leépítését, a bankok fúzióját és olyan vonatkozású szakszerűsítését, hogy egyes kérdésekkel csak egyes bankok foglalkozzanak, így pl. egyes bankok csak a mezőgazdasági, mások csak a nehézipari, könnyűipari hitelkérdésekkel foglalkozhatnak" 45 . Két nappal e határozat előtt a Pénzintézeti Központ vezérigazgatója, Faragó László, a Szociáldemokrata Párt egyik vezető gazdaságpolitikusa a kisgazdapárti pénzügyminiszterrel (Gordon Ferenc) levélben közli, hogy a bankellenőrzést a PK revizora állandó pénzintézeti jelenlétével oldják meg 49 . A stabilizáció előkészítése hónapjaiban e kérdés némileg háttérbe szorul, bár a Nemzeti Bank államosításának szükségessége már ekkor is szóba került 50 .
