Dr. Tallós György: Dokumentumok a magyar hitelpolitika, pénzforgalom és bankrendszer történetéhez, 1945–1949 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 9. Budapest, 1989)
II. A pengőinfláció időszakából
életrehívásával Magyarországon 1931. évi augusztus 15-től kezdve elvileg két valutapénz volt hatályban. Ezek közül az aranypengő a kirovó szerepét, a papírpengő pedig a fizetési eszköz szerepét töltötte be. A kötelezettség teljesítésének - az aranypengő életbeléptetése esetén - a rendeletben meghatározott színaranymennyiség ellenértékének megfizetésével kellett volna megtörténnie. Az aranypengő jegyzésére azonban a valóságban sor nem is került. Hivatását csak mint puszta ígéret töltötte be, ami annál is könnyebb volt, mert életrehívását követőleg, különböző, jórészt nemzetközi vonatkozású okok következményeként, gazdasági életünkben deflációs folyamat jelenségei érvényesültek, amelyek elsősorban éppen az áruoldalról, a pénzértékcsökkenés jelentkezéséi megakadályozták. IV. Az előzőekben vázoltak szerint a takarékkorona és aranypengő bevezetése kísérletnél egyébnek nem tekinthető. Sikerük vagy veszélytelenségük titka is ebben keresendő. Szélesebb körű alkalmazásra nem kerülvén, bajt nem okozhattak. Egyébként mindkét rendszer bevezetésére oly időpontban került sor, amikor az általános gazdasági viszonyok s az áruellátási helyzet magukban véve is inflációellenesen hatottak. • Ettől függetlenül kíséreljük tehát most már meg a szélesebb körű valorizáció valószínű hatásainak lemérését. Mi történnék akkor, ha a 4600/1931. M. E. sz. rendelet 1. §-a értelmében a Nemzeti Bank az aranypengő ellenértékének megállapítását és közzétételét most kezdené meg? Mielőtt a kérdés technikai vonatkozásainak a gazdasági élet különböző területein várható kihatásainak elemzésébe bocsátkoznánk, két alapvető jelentőségű szempontot kell kidomborítanunk. Két valutapénz egymásmellettisége, az értékmérő és fizetési funkcióknak ez az elkülönülése, a legrövidebb időn belül katasztrofális kihatásokra vezetne. Közgazdasági szemszögből nézve a kérdést, a pénz megszűnne általános értékmérő lenni. Valójában e rendszer következetes keresztülvitele csakhamar arra vezetne, hogy fizikailag valójában egyedül létező pénz: a papírpengő, elveszítené törvényes fizetési eszköz jellegét. Súlyos valósággá válnék Grosschmid klasszikus megállapítása, hogy ily esetben tulajdonképp nincs valuta: „A jószágra, mely nem fizetési eszköz, bárha kötelező számoló, nem mondhatnók, hogy valuta. Viszont arra, amely csak fizetési eszköz, holott a kötelező kirovó más, megint nem mondhatnók, hogy valuta". Ha mindehhez hozzávesszük azt a helyzetet, amelyet egy infláción már egyízben átment társadalmunk a pénzkérdések tekintetében amúgy is mutatkozó érzékenysége és bizalmatlansága jelent, úgy minden túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy egy ilyen mesterséges konstrukciónak nem sikerült életrehívása csaknem jóvátehetetlen hatásokra vezethet. A gazdasági élet egész körforgásában oly fennakadások és zavaróik következhetnek be, amelyek kiszámíthatatlan kihatásaikkal az újjáépítés sorsdöntő fontosságú munkájának elvégzését veszélyeztethetik. A helyzet súlyosságát egy másik oly momentum fokozhatja, amelyet a valorizáció életrehívásának kérdésében alapvető jelentőségűnek kell tartanunk:
