Gönyei Antal: Dokumentumok Magyarország nemzetközi kulturális kapcsolatainak történetéből, 1945–1948 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 8. Budapest, 1988)
I. KEZDEMÉNYEZÉSEK A SOKOLDALÚ KULTURÁLIS KAPCSOLATOK KIALAKÍTÁSÁRA ÉS A MAGYAR KULTÚRA NEMZETKÖZI MEGISMERTETÉSÉRE
Svájc egyelőre megtartotta a második világháborúban szerzett közvetítő szerepét. (Az elsőben is szerzett ilyet, de azt hamar elvesztette.) Volt idő, amikor a három szomszédos szellemi területről egyszerre Hessének, Aragonnak és Silonénak adott menedéket. A franciák rákaptak Genfre, előadásokat tartanak ott, könyveik egy része ott jelenik meg, maguk fokozzák a Rhone-völgyi bástya hivatásérzését. Ugyanakkor azonban a svájciak kis népnek érzik s vallják magukat, s mintaszerű kis nép rangjára törekszenek, a többi kis népet tehát rokonibb érzéssel, megértőbben, nagyobb lélek- és helyzetismerettel mérlegelik, mint a nagy népek. A svájciak - különösen a Suisse Romande-ban - egy nagy nép világraszóló műveltségét egyesítik egy kis nép közérzetével és szemmagasságával. Észrevesznek minket is. Rokonszenvüket a háború alatt az Ybl Ervin által gondozott magyar vándorkiállítás élesztgette mind a három nyelvterületen, Genfben pedig a háború után a Présenceban közölt József Attila fordítások. A Ramuz vállalatában megjelenő Tamási regény (Ábel) s a nemzetközi zenei versenyek magyar győzelmei, különösen : a Végh-vonósnégyes művészete igazolták. Itáliában a magyarbarátságnak nem a fasizmus vetett alapot. Mélyebb, gyökeresebb s hagyományosabb az a barátság. Az olaszokat akaratuk, tapasztalatuk, bölcsességük ellen játszották át birodalmi néppé, meghamisították minden érzésüket, s elferdítették ősi, természetes viszonyaikat a többi néphez. A letűnt rendszer leereszkedő magyarbarátságát se lehet tehát azonosítani az olaszok valódi érzésével a magyarság iránt. Ebben az érzésben nincs semmi pártfogó vagy leereszkedő. Nem is lehet, mert Kossuth hagyatéka él. Magyarbarátságukat szabadságharcos emlékek táplálják, valódi érzésük a magyarság iránt összeforrt azzal a „Risorgimentó"-val, amely a megszédült fasizmus egy korpával kitömött Róma-gondolattal tudott helyettesíteni. Rokonszenvük nem a fasizmus maradványa, hanem az ismét felmerülő Risorgimento-hagyományból, tehát a Kossuth-hagyományból sugárzik. Lélektanilag a franciák fogékonysága a legérdekesebb. Országuk ma is öt világrész és legalább ötven nép szellemi klíringközpontja, de világpolitikai befolyása, nagyhatalmi állása elhalványult. Most értek el történelmi alakulásuk legfontosabb szakaszához. A franciákból az első kis nép lesz Európában. Lélekszámuk maholnap alig több, mint a lengyeleké, ipari erejükkel már vetekszenek a csehek, a franciákat tehát csak az óriási múlt, a kétezer esztendős káprázatos hagyaték helyezi a többi kis nép fölé s állítja tovább is a kontinensközi szellemi cserék keresztútjára. Egyelőre nem vallják be politikai hanyatlásukat. Reflexeik azonban már olyanok, mint a kis népeké, sorsukat nagyobb népekhez, idegen nagyhatalmakhoz viszonyítják, viszonylatokban s nem függetlenül látják. Helyzetük be nem vallott belső felismerésére mutat az is, hogy nem olyan fölényesek és közönyösek az idegen szellemmel szemben, mint az első világháború után, amikor az USA visszahúzódása, Oroszország átmeneti ájulata s egy középeurópai szövetségi rendszer ideig-óráig meghosszabbította a francia politikai világhatalmi ábrándjait. Miközben ez a politika változatlanul döntő közvetítő szerepet igényel a nagyhatalmak közt, a francia szellem helyes ösztönnel s megjavult arányérzékkel fordul más népek (s köztük kis népek) szelleme felé. Észrevesznek minket, megnőtt az esélyünk, mert a franciák érzik az öntudat mélyén, hogy megkisebbedtek. Ez a ki-