Gönyei Antal: Dokumentumok Magyarország nemzetközi kulturális kapcsolatainak történetéből, 1945–1948 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 8. Budapest, 1988)

II. NEMZETKÖZI KULTURÁLIS SZERVEZETEK ÉS MAGYARORSZÁG

illetve a magyar írók helyzetének tárgyalására. Ám érkezésem eló'tt már magyar részről írásban benyújtottak egy javaslatot, melynek lényege az volt, hogy hívják meg az orosz írókat, illetőleg kérjék őket fel arra, hogy alakítsanak ők is Pen-egyesiiletet. Ez a kérdés - melyet a végrehajtó bizottság magáévá tett -, egyik leglényegesebb vitaponttá alakult és dominálta a tárgysorozatot. Mint hivatalos delegátust meghívtak a szűkebb előkészítő bizottságba s itt - épp az orosz kérdés tárgyalása alkalmával, igen feszült légkörben - közölhettem, hogy én mint magyar delegátus megkaptam a kiutazási engedélyt, kizárólag azon célból, hogy a Pen kongresszuson részt vehessek. Ezen rövid, tényekre szorítkozó felszólalásom igen nagy eredménnyel járt: bizonyítottnak vélték ezzel a Szovjetunió jóindulatú érdeklődését a szellemi kollaborációnak Pen Club-formája iránt, és ezen felszólalásom után szavazták meg az orosz írók javasolt meghívását, ami kétségtelenül nemzetközi sikernek volt elkönyvelhető. Ugyanezen alkalommal felszólaltam a rezolúció szövegének egy kitétele ellen, mely a világ fennálló félreértéseivel kapcsolatban egy eventuális háború veszélyét látja felvázolódni. Felszólalásom arra irányult, hogy töröljük a szövegből a „war" illetve „guerre" szót és helyettesítsük a „crise" kifejezéssel. Ez igen erős vitát eredményezett, mely szavazás alkalmával pontosan megosztotta a végrehajtó bizottság tagjainak véleményét. Végül is az eredeti rezolúció szövege maradt meg. Harmadszor felszólaltam az írkérdésben, támogatva az ír delegátus rezolúcióját a kis nemzetek, illetve elszigetelt nemzeti irodalmak erősebb támogatására. Mint szintén izolált nyelvű író kijelentettem, hogy a VI-VII. századokban Írország tartotta fent nyugaton a latin és keresztény civilizációt, már ezért külön érdemei vannak a szellem konzerválása tekintetében. Felszólalásomat a jelenlévő ír delegátusok és tagok nagy köszönettel fogadták és úgy tekintették, mint a barátság különös jelét. A „magyar" kérdést a kongresszus utolsó napjának tárgysorozatára tűzték ki. Megegyeztem Tábori Pállal, hogy közösen fogjuk elmondani a magyar irodalom panaszát, én franciául, Tábori angolul, tehát tolmács nem kell. Megállapodtunk abban is, hogy a beterjesztendő rezolúció szövege nemcsak a „magyar" írók megsegítéséről fog szólni, hanem az összes, „délkelet-európai" népek íróit is felöleli, minthogy az ő távollétükben mi beszélhetünk joggal helyettük is. Tömött padsorok mellett, véleményem szerint igen nagy érdeklődés kíséretében kezdhettem meg f. hó 6-án beszédemet, mely mintegy tíz percig tartott. Gondolatmenetében rámutattam arra, hogy a magyar írók nem voltak árulók, rászolgáltak minden tekintetben a nagyobb és hatalmasabb nemzetek írótársadalmának támogatására. Megemlítettem, hogy kiadóink 1943, sőt 1944 elején is még százával publikálták az angol és amerikai, sőt orosz könyveket is, s kitártuk ablakainkat az utolsó pillanatig a világ szabad áramlatai előtt. Ezzel szemben ma a magyar író a legnagyobb nyomorban él, könyvét nem tudja kiadni, egy átlagos fixjövedelmű ember havi keresetéből 3-4 könyvet tud csak megvenni, kiadóink úgyszólván nem tudnak elfogadni kéziratokat. Reméljük, hogy a közeledő stabilizáció megszünteti ezeket az állapotokat, ám az átmeneti időben segítséget kérünk. Ezt pedig nem alamizsna formájában, nem úgy, hogy gazdasági minoritás érzésünk kiéleződjék, hanem úgy, hogy segítsék elő minden lehető módon a magyar írók műveinek