Dancs Istvánné: Dokumentumok a szabadművelődés történetéhez, 1945–1949 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 7. Budapest, 1988)

1945-1949 I. A SZABADMŰVELŐDÉS SZERVEZETÉNEK KIALAKÍTÁSA

ilyen középfokú iskolát állítson fel. Ledőlt iskoláinkat sem tudjuk felrakni. Minderről a legmegrázóbb képet maga a közoktatásügyi miniszter tárta az ország elé, legutóbbi debreceni beszédében is. Erről adott hangot a Györffy Kollégium évzáró jelentése. A szépíthetetlen valóság az, hogy mint annyiszor és annyifelé, a parasztságot pusztán letelepülési módja, a különben olyan lélek- és jellemnevelő foglalkozása most és nálunk is megköti a felemelkedésben, a tág határokhoz láncolva leláncolja a tegnapi állapotokhoz, mostoha testvérré teszi szabad testvérek között. Mert nem lehet még ott felszabadulásról beszélni, ahol a dolgozóknak csak egy része is szellemi szolgaságban szenved. Ha nem segítünk, akkor a falvakban és tanyákon élő magyarság csaknem egészében továbbra is szellemi szolgaságban senyved. Percenként és léptenként tapasztalhatjuk olyan emberek hiányát, akikben a jó szándékhoz és képzettséghez a parasztság érzésvilágának ismerete társulna. Vannak dolgok, amiket nem lehet megtanulni, hanem a tapasztalatok, emlékek és élmények birtokában csak képviselni. Nincs ilyen parasztismerő magyar diplomata, tudós, pénzügyi szakértő, újságíró is alig van. Számához képest a parasztság alig tud vágyának közvetlenül hangot adni ott, ahol az érveket és érzéseket számba veszik. Ez nemcsak a parasztság kára. Kára a nemzetnek is, amely így csak sántítva és tévelyegve haladhat, akár az olyan ember, akinek rosszul működik a lábából az agyába vezető idegszála. Egy nép felszabadulása valóságos csak akkor lesz, ha minden tagja külön-külön is élni tud ezzel a szabadsággal. Szabadságukat csak szabad emberek védhetik és használhatják. E nélkül még az eredmény is olyan, mint a megért vetés, amelyhez végül is hiányzik a kasza. Nézhetjük, de csak szívünk fájdul bele. Elpereg a szem vagy más hordja el. Mi a szabadság? Csak a művelt ember szabad. Nem igaz, hogy a kezdetleges, az ősállapotú ember szabad. Babona és vak hit rémíti, tapasztalat és eszköz híján pihenés nélkül napestig csak a test éhe hajtja. De amikor mindenki más halad a világgal, százszoros szolga az elmaradt ember. Hova jut ma az, aki első pillantásra nem veszi észre a szövetben a hamis papírfonalat, az emeletnyi magas összeadásban a csalást, a nagyhangú fogadkozásban a hazugságot, a nyúlfarknyi újságcikkben vagy vége-nincs szónoklatban az ügyes jellemtelenséget? Egy távirat, egy fellebbezés, egy beadvány, vagy akár egy újságcikk megírása, egy népgyűlési vagy tanácsbeli beszéd talpraesett elmondása ma éppoly közszükséglet, akár a gyufa. Már nem taplóba ütünk tüzet. Külföldön mindenütt óriás léptekkel halad előre a parasztság, szinte regeszerű, amit hallunk róla. De hova jut az a magyar falu, ahol nem akad egyetlen paraszt, hogy egy helyi cséplőgép-szövetkezet könyvelését elvégezze? S öt másik, hogy ellenőrizze? A múlt a jelenben. Minket még mindig a múlt kísért és fenyeget. Mert akinek kezefeje ma tehetetlenül tartja a tollat, semmiképp sem különbözik ősapjától, akinek kezefejét kalodába zárták. Aki az ország bármely fórumán nem tudja értelmes szóra nyitni száját, azonos azzal az ősével, akinek kivágták a nyelvét. A néma népnek épp az anyja, a nemzet nem érti a szavát - annyifelé kell figyelnie. Pedig volna mit mondanunk, volna mit képviselnünk az ország előtt is, a világ előtt is! Ha a szabadság felé az első lépés a harcos öntudat, öntudatban nálunk sem volt hiány. De semmit sem ér az öntudat, ha nincs kellő eszköz az érvényesítésére. A tudás ez az eszköz. A tudás titka Ennek a fogását, kezelését elsajátítani - ez a tanulás. Ahhoz, hogy a világ dolgaihoz hozzányúljunk, ismernünk kell e dolgok természetét, törvényeit, történetét. Vagyis történelmet, természettant, mértant, számtant, embertant kell tanulnunk, s hogy eredményesen megértessük magunkat, helyes gondolkodási és érvelési módot, helyes beszédet és helyes írást. És még sok egyebet. Mindez nem boszorkányság. Megszerzéséhez alig kell másfajta fáradság, mint amivel egy borjú vagy egy szekér árát összekínlódja, összespekulálja az ember. Törekvés és szívósság kell hozzá. A parasztság azonban még idáig sem juthatott el. Ki segíthet? A kérdés kemény, a felelet nehéz. Akaratunkat, hogy mégse hagyjuk ennyiben a dolgot, csak az indíthatja meg, hogy a tönköt csak mi emelhetjük ki: tartósan csak mi segíthetünk magunkon. Már itt elmondhatjuk, milyen megható készséggel álltak mellénk a munkások az első szavakra is, melyeket bajainkról ejtettünk. De a megoldást nekünk kell meglelnünk, mi ismerjük magunkat. S itt akkora s olyan természetű erőfeszítésre van szükség, amilyet az ember helyett a testvére vagy szülője sem végezhet el. Állami életünk a szörnyű csapás után csak most eszmél, annak ereje sem futja még erre. Tudás és tanulás dolgában olyan helyzetben vagyunk, mint abban az ősrégi időben, amikor még állam sem volt s az emberek egyenként álltak össze a közös munkára, a közös védekezésre, a közös otthon, a jövendő haza megteremtésére. A legkisebb résznél kezdve, alulról kell tehát a tennivalóba fognunk.