Dancs Istvánné: Dokumentumok a szabadművelődés történetéhez, 1945–1949 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 7. Budapest, 1988)

Bevezető

ellemes személyiségformálás, az egymásért érzett felelősség, a kölcsönös megbecsülés érzése, az önnevelésre való serkentés, a tudományosan hitelesített eljárások fontossága stb. Az általánosan fogalmazott és önmagukban helyes pedagógiai elveket természetesen a politikai pártok, a különböző egyesületek, az egyházak eltérő ideológiai és politikai nevelési célok érdekében más- és másféleképpen értelmezték és magyarázták. A fenti körülményeknek megfelelően a minisztérium és helyi képviselői, a népművelési felügyelők korlátozott hatáskörrel rendelkeztek. A különböző rendezvényeket, művelődési formákat, tartalmukat befolyásolhatták, de még ezt sem minden esetben. A minisztérium képviselője az OSZT-ban javaslatait a különböző tevékenységekre megtehette, de pl. a szavazásban nem vehetett részt. A tanács az előterjesztést megvitatta és határozatot hozott, de ezek csak ajánlásokat jelentettek a különböző szervezetek számára. Amennyiben a helyi kerületi, megyei stb. szervezetek képviselői a javaslatokkal egyetértettek, továbbíthatták az alsóbb szervekhez, az illetékesekhez, hogy valósítsák meg azokat. A minisztérium és a helyi szabadművelődési felügyelők befolyásolhatták az államsegélyek folyósítását, illetve végső esetben - ellenséges politikai tevékenység esetén - kezdeményezhették rendezvények, előadások betiltását. A szabad művelődésnek ez a széles körű helyi autonómiája, öntevékenységre, demokratizmusra épülő eszméje a koalíciós politikai rendszer létezésén kívül összefüggésbe hozható az irányítók elvi és pedagógiai nézeteivel is. Az OSZT elnöke, Karácsony Sándor és a minisztérium szabadművelődési ügyosztályának vezetője, Gombos Ferenc az „alulról felfelé építkező kultúrában", a népművelők szemléletének kialakításában jelentős fontosságot tulajdonítottak a néprajzi műveltségnek, a népi kultúrának, de nem tekintették fontosnak a szociológiai-társadalmi műveltséget. Amint a későbbi - túl sommás - bírálat megállapította, a régi népművelés és az új szabad művelődés között elsősorban módszertani különbséget láttak, s nem mutattak rá politikai, tartalmi különbségekre. Ez természetesen így, ebben a formában nem volt teljesen igaz. Karácsony Sándor, a debreceni egyetem pedagógia professzora már 1924-ben „A magyar észjárás és közoktatásügyünk reformja" c. könyvében

18 kifejtette a magyar nép művelődésére, s ezen túl a magyar iskolarendszerre vonatkozó nézeteit. Nem tartjuk feladatunknak Karácsony Sándor nézeteinek átfogó ismertetését és elemzését. Témánk szempontjából csupán néhány lényeges alaptételre hívnánk fel az olvasó figyelmét. Karácsony Sándor abból indul ki, hogy a magyar falu népének észjárását, gondolkodását „sajátosan magyar", még Ázsiából magukkal hozott tulajdonságok jellemzik, olyanok, mint a zárt, archaikus, primitív jelleg, egyfajta tapasztalati természetfilozófia: a viszonylatok „mellérendelő szerkezete", amelynek alapján szociális vonatkozásban elfogadja az alsó néposztály és az uralkodó osztályok létét, de amelyből a fölötte lévő idegen, városi, indogermán eredetű „úri" kultúrának a teljes meg nem értése és az attól való elzárkózás következik. Az ily módon kulturális szempontból teljesen külön világban élő, elmaradt nép (falu, parasztság) ugyanakkor a forradalmi hatásokkal szemben is elzárkózó, társadalmi viszonyulás szempontjából a passzív rezisztencia jellemzi. Elviseli a fölötte lévők tőle idegen intézkedéseit, de a passzív ellenállás páncélja mögé vonul, amellyel szemben minden felülről jövő intézkedés, így a népművelői szándék is hatástalan. Ebből ered a falu megismerése, a népi szokások, a népi kultúra, a népi gondolkodásmód elemzésére irányuló központi figyelem, és az adott időszakban is a nép kultúrájára alapozó, sajátosan alulról felfelé építkező magyar kultúra megteremtése iránti óhaj. E népi romantikus elképzelésekkel is összhangban volt az, hogy az új demokratikus közművelődés és szabad művelődés szervezeti kereteinek, továbbá tartalmának kialakítása terén olyan nagy súlyt helyeztek az elveket kidolgozók, köztük a nagy befolyású Karácsony Sándor is a helyi kulturális szervezetek autonóm tevékenységére, öntevékenységére, demokratikus formáira. Ezek az elvek azonban ekkor nem kerültek ellentétbe a népi demokratikus átalakulás közvetlen és távolabbi társadalmi célkitűzéseivel sem, sőt a koalíción belül bizonyos mértékig kohéziós erőként hatottak. Mint ismeretes, a közösségek autonómiája, a közeli és távolabbi társadalmi célok kialakításában és végrehajtásában való öntevékeny részvétel a szocialista értékekre épülő nevelésnek is alapvető kiindulópontja és módszere volt. A kisközösségek világképe és politikai morális értékei azonban itt nem spontán módon, hanem a tudatos nevelés hatására alakulnak - mint azt Makarenko is vallotta. De nem lehet szem elől téveszteni, hogy az autonómia kereteit minden szervezet a maga politikai-világnézeti felfogásának, társadalmi céljainak tudatos terjesztésére igyekezett felhasználni a koalíciós időszakban is. A romantikus népszemléletet, a parasztság elszigeteltségével és misztifikálásával kapcsolatos nézeteket - a fordulat évében megfogalmazott sommás bírálat szerint - főként egyes népfőiskolákon terjesztették. A demokratikus politikai nevelés szükségességét, a társadalmi-szociológiai ismeretek ter-