Pálmány Béla: Dokumentumok a magyar közlekedés történetéből, 1945–1949 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 5. Budapest, 1981)

BEVEZETŐ „Közlekedés nélküli ország sínylő test, melly méhében hordja a nyavalyák minden nemét" (Széchenyi István) A korszerű magyar közlekedés szószólójának, széles látókörű tervezőjének és fáradhatatlan szervezőjének, Széchenyi Istvánnak idézett szavai nemcsak azért kívánkoznak e kötet elé mottóként, mert fájdalmasan időszerűek voltak a második világháborút követő első felszabadult években, hanem azért is, mert a „Legnagyobb Magyar" dolgozta ki azt a közlekedéspolitikai koncepciót, amely több mint egy évszázadon át alapvetően meghatározta hazánk közlekedési rendszerét. Széchenyi „Javaslat a magyar közlekedésügy rendezésérül" című Pozsonyban 1848 januárjában kiadott művében felvázolta az ország minden polgára által szabadon igénybe vehető, egységesen, harmonikusan fejlesztendő közlekedési hálózat tervét. Gerincét a vasút alkotja, mert a „közlekedési eszközök között a vaspálya a legcélszerűbb arra, hogy a nemzeti kereskedelem tökéletesítésének alapjául tétessék. . ., mert csak a vasút képes biztos, gyors, szakadatlan és olcsó összeköttetést szerezni."

1 A fő vasutak és elsőrendű közutak kiinduló pontjává Pestet, az ország kereskedelmi és kulturális, ipari központját kívánta tenni és innen sugárirányban építeni ki az összeköttetést az ország határai felé. Szükségesnek tartotta, hogy a sugárvonalakra merőleges keresztutak, szárnyvonalak megépítésével összeköttetést teremtsenek az alföldek és a hegyvidékek, illetve a nemzetiségek által lakott területek egymás között is. A közutakat a vasutak kiegészítőjének tekintve nem helyeselte azok párhuzamos kiépítését, de a hajózható folyók mentén sem kívánt vasútvonalakat létesíteni, így a közlekedési eszközök együttműködésére törekedett. Széchenyi közlekedéspolitikájának másik alapelve az volt, hogy a közforgalmú közlekedési berendezések — vasutak, közutak, állandó hidak, csatornák — mindenek előtt az állam anyagi erejéből épüljenek meg és ha létrehozásukban az országgyűlés engedélyével magánszemélyek, részvénytársaságok is részt vesznek, a közlekedési eszközök bizonyos idő után az állam tulajdonába áramoljanak és további fenntartásukat az állam lássa el Széchenyi „Javaslatát" elfogadva szentesítette az országgyűlés az 1848. évi 30.tc.-t

, amely száz éven keresztül meghatározója maradt a magyar közlekedéspolitikának. Éppen ezért — és mert a kötet dokumentumai is többször utalnak a XIX. század közlekedéspolitikájára —, szükségesnek érezzük, hogy tömören áttekintsük Magyarország közlekedésügyének évszázados történeti előzményeit is.