Szinkovich Márta: Dokumentumok a magyar belkereskedelem történetéből, 1945–1949 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 4. Budapest. 1981)

Bevezető

A magántőke kiszorítására tett első jelentős lépés a kereskedelmi ágazatban a nehéz­ipari üzemek államosításával kapcsolódott össze. Az 1946 novemberében állami keze­lésbe vett üzemeknek saját eladási egységeik voltak, amelyek ugyancsak állami irá­nyítás alá kerültek. Az állami kereskedelmi egységek száma ezen a területen tovább növekedett azzal, hogy állami kezelésbe kerültek azok a vállalatok is, amelyeknél a Nehézipari Műveknek 50%-os vagy ennél nagyobb arányú érdekeltségük volt. Ezek között kereskedelmi cégek is voltak. Többségük külkereskedelmi áruforgalmazás­sal foglalkozott, néhány azonban vegyes profillal működött. (Metalloglobus, Agrár­globus, Fémkereskedelmi Rt. stb.) A Nehézipari Központ, amelyet az állami kezelésbe vett üzemek irányítására hoz­tak létre, a beszerzési és az értékesítési feladatokat kezdetben eladási osztályán vé­gezte, a gyári eladási osztályok meghagyása mellett. Rövidesen azonban az anyag­beszerzést központosították, s a feladat ellátására 1947 elején megalakították az Állami Kezelésű Vállalatok Ellátó Szervét (ÁKVESZ), 54 majd a Művek termékeinek bel- és külföldi értékesítésével az Iparügyi Minisztérium a tárca tulajdonában levő Iparművek Képviselete Állami Érdekű Rt. (1KART) céget bízta meg. Az IKART 1947. július 4-én megtartott rendkívüli közgyűlése az alapszabályt módosítva hatá­rozatot hozott új cégszöveg felvételéről. Neve Iparművek Képviselete Állami Rész­vénytársaság lett. (A cégszöveg rövidítése továbbra is IKART maradt.) 55 Az állami kezelésbe vett nehézipari üzemek termelésében 1947-ben még sok nehéz­ség adódott, s ez az értékesítésre is kihatott. A kereslethez alkalmazkodva, a gyárak új termékek gyártására álltak rá, azonban ezeknek az új cikkeknek az előállítása hol anyaghiány, hol árproblémák miatt akadozott és versenyképességük elmaradt a beve­zetett magáncégekétől. Nem kis nehézséget okozott, hogy a konkurrens magánipar gyártmányait alacsonyabb önköltségi áron tudta előállítani, illetve ezekre alacso­nyabb eladási árat tudott kalkulálni. Az IKART működése során nemegyszer szembetalálta magát azokkal a külön érdekekkel is, amelyek a közüzemeket egyik vagy másik magáncéghez fűzték, sőt az Anyag- és Árhivatal tőkés érdekeket támogató magatartásával is küszködnie kellett. A felszabadulás előtt a belkereskedelemben az egyik legerősebb tőkés egyesü­lés avasnagykereskedők szindikátusa volt, amely uralta a vas- és fémszakmában a piacot. A nehézipari üzemek állami kezelésbe vételével várható volt, hogy az addig fennállott monopolhelyzetükben változás fog bekövetkezni. Például az értékesí­tési keretekben, amit az Anyag- és Árhivatal határozott meg a kereskedők részére. A Vasnagykereskedők Munkaközössége azonban támogatásra talált az Anyag- és Árhivatalnál, sőt odáig ment, hogy panaszt emelt az IKART ellen, hogy az a szindi­kátusi cégeket háttérbe szorítja, és velük szemben inkább a közép-nagykereskedőket favorizálja, a kiskereskedőket is kiszolgálja „és mindenkit, aki áruért odafordul". A volt szindikátus tagjai sérelmezték, hogy az IKART a termelés 30-35 %-át a szövet­kezeteknekjuttatja, „újabban pedig a Ferroglobust iparkodik minél nagyobb mér­tékben bekapcsolni". A GF Központi Ellenőrzési Osztálya megállapította, hogy mindezekben a felsorolt esetekben az IKART helyesen járt el. Az IKART arra töre-

Next

/
Thumbnails
Contents