Szinkovich Márta: Dokumentumok a magyar belkereskedelem történetéből, 1945–1949 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 4. Budapest. 1981)

Bevezető

nem ösztönzője, hanem inkább fékezője a megfelelő mennyiségű árualap létrejöttének ... A jegyrendszer költséges, könnyen vezet korrupcióra és panamára, és sokkal nagyobb készletet igényel, mint a szabadforgalmi árrendszer... Helyesebb jelentős összegeket fektetni az árutermelésbe, és árubőséget létrehozni, és már eleve elvileg kiküszöbölni a jegyrendszert és annak hátrányait." (Lásd a 65. sz. dok.) A stabilizáció végrehajtása után kialakult árhelyzet bemutatása nem feladata kötetünknek. Ennek kereskedelmi vonatkozásaival azonban foglalkoznunk kell, annál is inkább, mert a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamarát idézve: „A kisipar és a kiskereskedelem szempontjából ennek az árpolitikának a keresztülvitele a létért való állandó harcot jelentette." 1947 folyamán az árkérdés súlyos gondként jelentkezett a gazdasági életben. A kezdeti árszintet nem lehetett fenntartani, mert objektív áremelő tényezők (a világpiaci nyersanyagárak és a hazai bérek emelkedése) hatására az árak emelése elkerülhetetlenné vált. Az ipari és mezőgazdasági árak arányán is változtatni kellett az utóbbiak javára. A kormány arra törekedett, hogy a növekvő nyersanyag- és terményárak ellenére a fogyasztói árakat változatlan szinten tartsa. A legfontosabb közszükségleti cikkeknél kettős árrendszert vezettek be, létrehozták az árkiegyenlítő alapot stb. Az áremelkedés azonban a fogyasztási cikkek vonalán is jelentkezett, s ez a dolgozó rétegeket sújtotta. A tőkés vállalkozók a drágaságot profitjuk növelésére igyekeztek kihasználni. Falun növekedett a mezőgazdasági termékekkel kupeckedők száma. A bérből és fizetésből élő embereknek a legszükségesebb iparcikkek megvásárlása is gondot okozott, azok viszonylag magas ára miatt. Súlyosbította a dolgot az élelmezési fronton előállott kedvezőtlen helyzet. A dolgozók erélyes harcot követeltek a drágaság letörésére. (Lásd az 57/A és B sz. dok.) A drágaság elleni harc általános, a kereskedelem szférájánál jóval tágabb hatású, nagyobb horderejű feladat volt, azonban az áruforgalmazás területére is kiterjedt. A kommunista gazdaságpolitika arra törekedett, hogy a fogyasztói árszínvonal változásai olyan módon történjenek, hogy azok egyrészt a termékek kínálatának növelésével járjanak együtt, mésrészt hogy ne járuljanak ehhez szükségtelen, a tőke érdekében végrehajtott áremelések. Ezért erélyesen visszautasított minden olyan kísérletet, amely - főleg nagykereskedői oldalról - a haszonkulcsok emelésére irányult. (Lásd az 53/A-B sz. dok.) A kereskedelmi jövedelmezőség másik nagy problémája az utánpótlási árszámításnál életben levő megkötöttség volt. A kereskedői panaszok 1947 tavaszán kerültek előtérbe, amikor az ország „a gazdasági év legkritikusabb hónapjait" élte. A panaszok támogatásra találtak a Kereskedelem- és Szövetkezetügyi Minisztériumban, ahol az államtitkár magáévá tette azt a nézetet, hogy „az utánpótlási árak terén érvényben levő rendszer a súlyos terhek és a gazdasági életben általánosan észlelhető vásárlási készség hiánya következtében fennmaradásáért súlyos küzdelmet folytató kereskedelem egyik legkomolyabb sérelme". (Lásd a 66/A sz. dok.) A Gazdasági Főtanács azonban szilárdan ellenállt az árfront áttörésére irányuló minden kísérletnek. (Lásd a 66/B sz. dok.) A kereskedői utánpótlási ár kérdése nem volt kiszakítható a stabilizációs árstruktúra egészéből annak inflatorikus következményei nélkül.