Szinkovich Márta: Dokumentumok a magyar belkereskedelem történetéből, 1945–1949 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 4. Budapest. 1981)
Bevezető
szolgáltak. Fokozatosan került sor ipari beruházási hitelek folyósítására. A kereskedelem forgótőke-szükségleteit azonban még hosszú ideig nem volt mód kielégíteni. Hasonló szigorúság érvényesült a jövedelmek állami lefölözésében is. A szabadfoglalkozású rétegek részesedése a szanálás terheiben elsősorban az adózáson keresztül érvényesült, s ez alól a kereskedésből élő réteg sem lehetett kivétel. A stabilizációval egyidejűleg új adózási rendszert vezettek be, s az adókulcsokat a teljesítőképesség felső határáig felemelték. A kereseti, társulati és jövedelmi adót a nyersbevétel százalékában havonta vetették ki, miáltal ezek az adók is forgalmi jellegűvé váltak. Általában az állam számára a legnagyobb adóbevételi forrást a forgalmi adó adta. Itt az adókulcsokat ugyan csökkentették 5 %-ról 3 %-ra, de egyes szakmákban magasabb kulcs is alkalmazásra került, egészen 18%-ig. A kereskedelmi társas cégek társulati adója általában a nyers bevétel 6 %-a volt. A kereskedői adózás jelentős részét adta az állami bevételeknek. A Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara becslése szerint pl. a budapesti kereskedők együttes kereseti és jövedelemadó-befizetése havonta 11 millió forintot tett ki, ami (a házadó nélkül számított) fővárosi (havi) egyenesadó-bevételeknek 24,4 %-át jelentette. Az általános kereseti és jövedelemadót adóközösségi rendszerben is lehetett fizetni. Az adóközösségben - ez a forma az infláció utolsó hónapjaiban alakult ki a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara kezdeményezésére - azonos vagy rokon szakmák kereskedői a rájuk együttesen kivetett adót maguk között arányosan felosztva fizették, és a kincstárral szemben egyetemleges felelősséget viseltek. A pénzügyi kormányzat szívesen látta ezt a formát, mert az volt a tapasztalat, hogy az adóközösségbe tömörült kereskedők és kisiparosok „minden erőfeszítést megtesznek annak érdekében, hogy vállalt kötelezettségüknek eleget tegyenek". (Lásd a 67. sz. dok.) A Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara számításai szerint a budapesti 76 adóközösségben adózó kereskedők együttes létszáma az összes adóközösségi adózók 36,6 %-át tette ki, míg az általuk fizetett egyenesadók a budapesti adóközösségek által fizetett egyenesadóbevétel 54,8 %-ára rúgtak. 41 Az adónemek között szerepelt a jövedelem-többletadó, amely az 1000 Ft-on felüli jövedelmeket adóztatta meg erősen progresszív adókulccsal. (Az adókulcs 10%-kal kezdődött és meredeken emelkedett 75 %-ig.) Ez az adónem természetszerűleg a nagyobb jövedelmű kereskedőket érintette elsősorban súlyosan. A Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara is megpróbált interveniálni a pénzügyminiszternél, a Kisgazdapárt Ipari és Kereskedői Tagozata pedig távirati úton fordult a Gazdasági Főtanácshoz amiatt, hogy ez az intézkedés „a magyar gazdasági életre katasztrófát jelent..., nincs lehetőség arra, hogy ez az adóteher elviselhető legyen, végső fokon a gazdasági egyedek tönkretételével a hároméves gazdasági terv megvalósítását is alapjában veszélyezteti". 42 Valójában azonban fordítva állt a dolog: a busás jövedelmek megcsappantása az államháztartás javára, a kommunista gazdasági irányítás érvényesülése következtében a nemzetgazdaság helyreállítását, az újjáépítés célját szolgálta.
