Erdmann Gyula: Dokumentumok a magyar szénbányászat történetéből, 1945–1949 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 1. Budapest, 1975)

IV. A STABILIZÁCIÓTÓL A HÁROMÉVES TERVIG; AZ ÁLLAMI SZÉNBÁNYÁSZAT ELSŐ ÉVE

A munka két részből állt: Elsősorban szakértőkkel megállapíttatni, hogy az irodai munkaerők létszáma nem túlméretezett-e, esetleg nem túl alacsony-e. Ugyanez a vizsgálat a műszaki vonalon feleslegesnek látszott, mert köztudomású, hogy mérnökökben és üzemi tisztviselőkben inkább hiány van, mint többlet. A munka második része a név szerinti elbírálása az üzemek szolgálatában álló összes tisztviselőknek. Az ezekre vonatkozó eljárás a következő volt: A bányakerületi központokba a MÁSZ-nál dolgozó hites könyvszakértőket küldtem ki, akik alapos vizsgálat után megállapították, hogy hány munkaerőre van szükség osztályonként és összesen az adminisztrációs munkák elvégzésére. Amikor ez a jelentés megvolt, akkor értesítettem a bányaigazgatóságokat a kiszállás időpontjáról és felhívtam, hogy a tanácskozásra hívják be a két munkáspártnak, az érdekelt szakszervezeteknek és az üzemi bizottságoknak jogosult képviselőit, továbbá az illetékes üzemvezetőket. A tárgyalások megkezdése előtt minden alkalommal tisztáztam, hogy az összes érdekeltek jelen vannak-e és így minden esetben megállapítottam, hogy a Szociáldemokrata Pártnak az illetékes képviselője minden ilyen tanácskozáson részt vett. A tárgyalások során a munkásság képviselői a kifogásolt személyeknél tárgyilagosan politikai vagy szakszerűségi hibákra mutattak rá. Ily esetekben részletes — fontosabb személyeknél órákig tartó vita után a pártok megbízottainak — és így a mi pártunk jelenlevő képviselőjének is — a hozzászólása után alakult ki egy egységes felfogás. Cca 2448 személynél 8—10 esetben nem sikerült egyöntetű állásfoglalást teremteni. Ezen esetekben, ha fontos műszaki személyekről (mérnökök, bányamesterek) volt szó, átvételi javaslatot tettünk a miniszter úrnak. Ha megállapítható módon kiöregedett vagy gyenge munkaerőkről volt szó, akiknek a szociális helyzete nem a legrosszabb, a javaslat nemleges volt. Az összes többi esetekben — ismétlem — teljesen egyértelmű volt a pártok, a szakszervezetek, az üzemi bizottság és az igazgatóság álláspontja. Különösen nagy súlyt helyeztem arra, hogy a műszaki, illetve üzemi vonalon zavar ne legyen és ezért mindenütt, ahol valakit tartani lehetett, ha ellene egészen súlyos politikai vádak nem voltak, hosszú vita után egyértelműen átvételre javasoltattam. A nemleges javaslatok főként öreg, használhatatlan munkaerőkre és olyan egyénekre vonatkoznak, akiknek a felszabadulás utáni magatartása a demokrácia és a munkáspártok szempontjából jogosan kifogásolható volt, több ilyen esetben a munkásság képviselőinek állásfoglalása olyan határozott volt, hogy számolni kellett esetleges üzemzavarokkal, ha álláspontjukat nem honoráljuk. Nyomatékosan ki kell hangsúlyoznom, hogy a Szociáldemokrata Párt megbízottai a legritkább esetben kerültek szembe személyi téren a testvérpárt képviselőivel, és amennyiben ilyen egy-két eset előfordult, ezeket a legszigorúbb vizs-