Erdmann Gyula: Dokumentumok a magyar szénbányászat történetéből, 1945–1949 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 1. Budapest, 1975)

Tájékoztató a dokumentumkötet használatához

zitását. Az egyes ügyiratok a korábbi formai követelményeknek nem felelnek meg. Az ötvenes évek újabb és gyakori szervezeti változásai, az iratkezelés — irattározás, selejtezés (papírgyűjtési kampányok), rendezés — tervszerűtlen és rapszodikus módja azt eredményezték, hogy az iratanyag nemegyszer hiányosan, csonkán maradt fenn; vonatkozik ez egész fondokra és egyes ügyiratokra egyaránt. Az iratok azonosítására szolgáló adatokat a közölt szöveg után írt legenda adja meg, tájékoztatva az olvasót a közölt irat fajtájáról és lelőhelyéről. A rendezetlen fondokból és állagokból származó dokumentumoknál, a későbbi azonosíthatóság érdekében feltüntettük — amennyiben erre lehetőség volt — az eredeti irattári számot. Mivel a korszakban keletkezett iratok zömét géppel írták, csak az egyéb módon keletkezett dokumentumok esetében tüntettük föl az írásmódot (kézzel írt, sokszorosított, nyomtatott). Kiadványunkban az iratok fajtáját az ügyvitelben elfoglalt helyük szerint határoztuk meg, olyanképpen, hogy minden iratot, amelynél a kiadmányozás egyértelműen megállapítható nem volt, fogalmazványnak minősítettünk, tekintet nélkül arra, hogy az belső ügyviteli irat, vagy kívülről (esetleg mellékletként) érkezett irat volt-e. Az irat fajtájának meghatározása még így is több esetben nehézséget okozott. A forrásul használt fondoknak fentebb említett sorsa következtében az iratok gyakran nem az ügykezelés megszokott (vagy szabályos) rendjéből következő helyükről kerültek elő. Pl. fogalmazványnak minősülő irat, melyet még kézjegygyei sem láttakel,a címzett fondjából, esetleg egy harmadik szerv iratanyagából. Ez utóbbiaknál megállapítottuk, hogy rendszerint olyan másolatokról van szó, amelyeket véleményezésre vagy tájékoztatásra küldtek meg. Ezek az iratok gyakran mellékletként szerepelhettek, kísérőlevelük azonban, amely a hitelesítés bővebb adatait (aláírás, bélyegzőlenyomat stb.) tartalmazta, elkallódott. Igen sok olyan belső ügyviteli irat keletkezett ebben az időben, amelyet valamelyik tisztviselő felettesei számára készített, anélkül azonban, hogy akár magát, mint az irat készítőjét, akár azt, aki számára készítette, megnevezte volna. A fentiek miatt természetesen felmerül a forrásérték kérdése is. Az iratok keletkezési körülményeinek ismeretében, kötetünkben a következőképpen jártunk el: forrásértékűnek tekintettük nemcsak azokat az iratokat, amelyek a hitelesség több-kevesebb jegyét magukon viselik (aláírás, pecsét, iktatóbélyegző, hitelesítési záradék), hanem azokat is, amelyek egyéb formai (cégjelzéses papír, előadóív) vagy tartalmi jegyek alapján hitelesnek minősíthetők. A tudományos tájékoztatást szolgálja az a megkülönböztetés, amelyet a források hitelességének jelölésénél tettünk; — amennyiben az eredeti gépelt szöveg végén csak gépírással tüntették fel a küldő vagy készítő nevét, de a sajátkezű aláírás hiányzik, a legendában a forrás lelőhelye után megjegyeztük: „Sajátkezű aláírás nélkül";