Erdmann Gyula: Dokumentumok a magyar szénbányászat történetéből, 1945–1949 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 1. Budapest, 1975)
Bevezető
produktív létszámarány, a gyors eredmények érdekében elhanyagolták a távlati szempontból alapvető előkészítési — fenntartási —, feltárási munkálatokat, a kellő kapacitással nem rendelkező hazai gépgyártás miatt akadozott a korszerűtlen szénbányászat modernizálásához szükséges gépek beszerzése is. 1948 novemberében a széneladásból származó bevétel és a termelési költség egyensúlyba került. Ez nem feltétlenül azonos a közgazdasági értelemben vett rentabilitással; a bevételeket a hatóságilag rögzített szénár szabta meg. Az emelt szénárakból származó bevétel ugyanis lényegében áthárítást jelentett, ami az 1948 márciusa után zömmel állami tulajdonba került ipari üzemeket terhelte. Az 1948-as októberi szénárrendezés jelentősége nem a szénbányászat formális deficitmentességében jelentkezett, hanem abban, hogy a szénfajták árának fokozott differenciálásával — természetesen más intézkedésekkel együtt — sikerült 1949-ben lényegében megszüntetni a szénelhelyezés gondját. Az 1948. márciusi államosítások után átszervezték az egész magyar gazdaságirányítást. Ekkor került sor — az állami tulajdon túlsúlyba kerülésével — a MÁSZ immár elavult részvénytársasági formájának megszüntetésére, szénbányászati ipari központokra, illetve nemzeti vállalatokra való decentralizálására. Az iparág irányítása az Iparügyi, majd a Nehézipari Minisztérium feladata lett. Az 1946-os államosítás hibáját a szénbányák és a rájuk épülő ipari üzemek gazdasági egységének helyreállításával ki lehetett volna küszöbölni; éppen az ellenkezője történt. Egyre mechanikusabban érvényesítették a minél tisztább profilú, egyféle tevékenységet végző, irányítási, ellenőrzési és tervkészítési szempontból könnyen áttekinthető vállalatok és iparágak kialakítását célzó elképzelést. Ennek jegyében választották le a bányákról a villamosműveket (ezek az AVIRThoz, majd a Villamos Ipari Igazgatósághoz kerültek), a szénfeldolgozó üzemeket (a Vegyipari Igazgatóság irányítása alatt). A kiszolgáló feladatok ellátására is külön vállalatok alakultak, így: Bányaanyagbeszerző NV, Ipari Szénértékesítő NV, Lakótelepkezelő NV stb. Az iparirányítás átszervezésével megváltozott a széngazdálkodás rendje is, az Anyag és Árhivatal megszüntetése után a szénelosztással kapcsolatos irányszámok kiadása a Tervhivatal feladata lett. A hároméves terv végéig életben maradt az igénylésen alapuló kiutalásos rendszer, de 1949 második felében már megkezdődött az áttérés az anyagtervek szerinti széngazdálkodásra. A hároméves tervet az első periódus sikere után két év és 5 hónapra rövidítették. A szénbányászat 1949 végére, december átlagában elérte az 1947-ben még fantasztikusnak tűnő 4657 vagonos napi széntermelési átlagot. A tervidőszakban jelentősen fejlődött az iparág, ugyanakkor számos probléma jelentkezett, melyek megszüntetése nélkül további nehézségekkel kellett számolni. A termelés növekedése nem a korszerűsítés eredménye volt, a gépesítés a terv végén is alacsony szinten állt. A leginkább energiaigényes nehézipar nagyobb ütemben fejlődött, mint a szénbányászat; hamarosan újabb szénhiány volt várható.
