Pál Zoltán: Társadalomtudomány a diktatúrában (Budapest, 2021) - Doktori disszertációk a Magyar Nemzeti Levéltárból 2.
BEVEZETÉS
A politológus Csizmadia Ervin 2001-ben megjelent könyvében (Diskurzus és diktatúra. A magyar értelmiség vitái Nyugat-Európáról a késő Kádár-rendszerben) az alapján vizsgálta ezeket az intézményeket, hogy azok mennyire já rultak hozzá a Nyugat-kép formálásához. Csoportosította a tudományos műhelyeket (akadémiai intézetek, a Magyar Szocialista Munkáspárt, azaz az MSZMP intézményei, államigazgatási szervekhez tartozó kutatóhelyek),5 és felvázolta az 1956 utáni tudománypolitika változásait is. Korábbi műveihez (például az 1995-ben megjelent, A magyar demokratikus ellenzék, 1968–1988 cím ű monográfiához) hasonlóan Csizmadia a 2001-es kötetében is hangsúlyt helyezett annak bemutatására, hogy a Kádár-kori társadalomtudományi műhelyek informális hálózataikkal, félnyilvános vitákkal hogyan segítették a hazai ellenzéket rendszerbomlasztó tevékenységeikben. A politológia mellett a szociológia az a tudomány, amelynek képviselői foglalkoztak azzal, hogy milyen hatást gyakoroltak a társadalomtudósok a kommunista politikusokra. Farkas János több tanulmányt is szentelt a kérdésnek, sőt 1992-ben könyvet is írt a témában, amely A „szürke zóna.” (Szakértők az államszocializmusban) címet viselte. Ebben interjúk, esettanul mányok alapján mutatta be, hogy a tudósoknak milyen nehézségekkel kellett megküzdeniük ahhoz, hogy egyáltalán megismertethessék véleményüket a politikusokkal. Farkas arra a következtetésre jutott, miszerint az államszocializmus évtizedei során a hatalom alig hasznosította a tudományos eredményeket, annak ellenére, hogy a hatvanas évektől kialakult a pártvezetés igénye a szakértői munkákra, és támogatta is a hazai tudományos intézményszféra bővítését.6 E munkában a szocialista Magyarország 7 egyik sajátos kutatóm ű he -lyének, az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetének (KB TTI) törté- 5 Csizmadia 2001, 107., 132. 6 Farkas 1992b. 7 Összetett kérdés, hogy ez a fajta „szocializmus” megfelelt-e a 19. században leírt ideálti pikus szocializmus-elméletek bármelyikének. Én azért használom ezt a kifejezést a korabeli Magyarországra, mert az államot irányító pártvezetés hivatalosan olyan erőként határozta meg önmagát, amely a „szocializmus” megvalósítására törekszik. Az MSZMP által elfogadott leninista értelmezés szerint az 1948 és 1990 közötti rendszer Magyarországon szocialista volt (elutasította a parlamentáris demokráciát, a „proletariátus diktatúráját” hirdette, a párt teljes politikai monopóliummal rendelkezett, a termelőeszközök döntő többsége közös tulajdonban volt, a piac meghatározó szerepe helyett a gazdaságirányításban a központi tervezés dominált). Oscar Lange modelljébe is beleillik az 1990 előtti magyarországi rendszer, hiszen tulajdonképpen a köztulajdon meghatározó szerepet játszott a gazdaságban, még akkor is, ha a kádárista vezetés többször is jelentős engedményeket tett a magángazdaság híveinek. Lásd Gamble 2001, 614.; Kornai 2007, 54–56. Amennyiben a szocializmust úgy értelmezzük, mint azt a formációt, ami magasabb rendű a kapitalizmusnál, mert képes feloldani annak társadalmi ellentmondásait, akkor Magyarország nem volt „szocialista”. (Vajda 2015, 570., 709–710.)
