Pál Zoltán: Társadalomtudomány a diktatúrában (Budapest, 2021) - Doktori disszertációk a Magyar Nemzeti Levéltárból 2.
I. FEJEZET TÁRSADALOMTUDOMÁNYOK A SZOCIALIZMUSBAN - I/2. A hatalom és a társadalomtudományok kapcsolata Magyarországon az államszocializmusban
azt mindig alárendelte a hatalom iránti engedelmességnek. 101 Ez továbbra is erősen rányomta bélyegét a politikai szféra és a társadalomtudományok viszonyára. Kolosi Tamás szerint az antidemokratikusan működő rendszer a legitimációjához igényelte a tudományt, ezért folyamatosan őrködött azon, hogy saját ideológiája és a legális tudományosság szinkronban legyen egymással. A kutatásokat nem az alapján ítélte meg, hogy azok mennyiben tárták fel a valóságot, hanem, hogy mennyiben igazodtak az ideológiai elvárásokhoz. 102 A kelet-európai államszocializmusok történetében ezért végig jellemző volt, hogy az egyetlen „üdvösnek” tartott ideológia keretein belül gondolkodó politikai vezető garnitúra többsége nem értette, vagy legalábbis nem kezelte kellő komolysággal a tudományos érveket. Nem támogatta a vitákat, az ún. „ideológiai viták” ugyanis nem voltak tudományos elvek és módszerek közti disputák. Viszont furcsa módon a rendszer vezetőinek és ideológusainak jelentős része úgy gondolta, hogy a szocialista társadalomban a tudósok egyéni, kreatív munkája és ennek a munkának párt általi ellenőrzése nem zárja ki egymást, a tudósok tudnak kreatívan dolgozni az állam felügyelete alatt. Ez a nyilvánvaló ellentmondás ahhoz vezetett, hogy „párhuzamos valóságok” alakultak ki egymás mellett: a tudósok idővel rájöttek, miként „adhatják el” kutatási eredményeiket a kommunista politikusoknak, miközben folyamatosan küzdöttek azért, hogy nyugodtan dolgozhassanak, kikerülve az állami kontrollt.103 A tudósok „saját világukban” nemegyszer máshogyan írtak és máshogyan gondolkodtak, mint amit hivatalosan elvártak tőlük. A tudóstársadalom igyekezett megőrizni a kreativitását, de ez nem mondható el a pártállami vezetésről, amely túlzottan erős hatalmi pozíciója miatt nem is volt feltétlenül rákényszerítve a tanulásra, számára kizárólag az eredmény volt a fontos. (Igaz, a 20. század közepe óta a nyugati országokban sem volt már jellemző, hogy a politikai vezetők többsége művelt, nyitott ember legyen. Amíg a 19. században bizonyos országokban – például az Egyesült Államokban – magától értetődő volt, hogy a kulturális elit részben azonos a politikai elittel, ez az 1950-es évekre teljesen megszűnt.)104 Természetesen nem gondolom, hogy önmagában az a tény, mi -101Bihari 2005, 112., 149., 251., 275. 282., 284.; Kalmár 2014, 230.; Szabó 1998, 101.; Szabó 2007, 169. 102B őhm 1988, 430. 103Yurchak 2005, 22. Köszönöm Horváth Sándornak, hogy felhívta figyelmemet erre a műre! 104Bihari 2005, 262.; Stehr 2017, 228–229.; Szabó 1998, 168. 46
