Rácz György: A Jáki Apátság és kegyurai a középkorban (Budapest, 2022) - Doktori disszertációk a Magyar Nemzeti Levéltárból 1.
Ják helye az ország monostorhálózatában
apátságot a Ják nemzetség alapította és nem valamelyik király, főleg nem a szent királyok. Ily módon a szent királyok által adott szabadságok is igen csak kétségesek. A régebbi történeti irodalom az oklevelet hamisítványnak tartotta, mára azonban kiderült, hogy ha egyáltalán hamisítás történt, az oklevelet akkor is 1383 előtt készítették, tehát mindenképpen az Anjou-kor jogfelfogását tükrözi. Az kétségtelen, hogy olyan pillanatban írták le ezeket a sorokat, amikor a kegyurak és a jáki apát közt a monostor birtokai ügyében vita volt, az oklevél kiállításának célja az apátnak a kegyurakkal szembeni védelme volt. Ezért aztán nem is részletezték, hogy melyek voltak a szent királyoknak azok a szabadságai, amelyeket az állítólagos adományozáskor a jáki szerzetesek kaphattak. A Károly király által kiadott rendelkezést ugyanis az oklevél nem sorolta eme régi kiváltságok közé. Bárhogy is történt az oklevél kiállítása, az értelmi szerző így gondolkozott: az apátság régi fényét csak régi kiváltságok biztosíthatták, ezek közül is a legelőkelőbb a szent királyok szabadsága volt. Ilyet pedig csak akkor adhattak a szent királyok, ha ők voltak az alapítók is, ez pedig különösen jó érv volt kegyurakkal szemben. Kézenfekvőnek tűnik, hogy ennek az érvelésnek a kidolgozásában a pannonhalmi apát segített, annak az egyháznak a főpapja, amelyik már régóta és teljes joggal hivatkozott a szent királyok szabadságára.” Jegyzetben: „Rácz György: Pannonhalma és Ják. Egy királyi és egy magánkegyúri bencés monostor a középkorban. In: Mons sacer 996– 1996. Pannonhalma 1996. 527. skk. A szerző, aki többek között részletesen értekezik a szent királyok szabadságáról is, az oklevelet egyébként nem tartja hamisítványnak, hanem Károly király kancelláriájában formálisan jogszerű keretek közt kiállított, de hamis sugalmazásra készült oklevélnek. Pór Antal úgy értelmezte e kifejezést, hogy a szent királyok esetében nem kell Szent Lászlóra vagy Szent Istvánra gondolnunk, mert a királyok ekkortájt elődeiket rendesen (értsd: rendszeresen) nevezték így, ezért szerinte IV. Béla lett volna Károly oklevelében emlegetett szent király (Pór Antal: A szent György vértanúról elnevezett jaáki apátság története. Irta Széchényi Miklós gróf jaáki apát. Bp. 1901. Ism. Sz. 35. [1901] 831.). Pór azonban tévedett. Az Anjou-korban a magyar uralkodók nem nevezték szentnek a szentté nem avatott elődeiket, ők később is csak a boldogult (divus) jelzőt kapták meg. Előfordult, hogy egy későbbi kiváltságot a szent királyoktól származtattak, de ettől még IV. Bélát nem sorolták az igazi szent királyok közé.” 318 318Tringli 2003, 820–821. 116
