Református gimnázium, Miskolc, 1940

Szabó Barna Minden ember kétszer halhat meg. Az egyik halál az, ami mindenkire vár. Amikor az Űr angyala az emberi szem számára láthatatlanul elindul a Földre, sorban leolvassa a homlokunkra Istentől odajegyzett titkos dátumot s megfog egy-egy piros szívet úgy, hogy az végsőt dobban, amikor aztán földileg szólva azt mondjuk: nincs tovább. A másik halál az, amikor valakit teljesen elfelejtenek. És ez a halál tulajdonképpen, mert hiszen az első nem is halál, hanem csak az történik, hogy a lélek leveti földi ruháját s úgy megy tovább a végtelenbe, mint ahogyan Gárdonyi sírján, az egri vár oldalában a nagy keresztfán az ő kívánsága szerint ez áll fölírva: „Csak a teste!" Oh, ez a túlsó partról nézve a nagy, szent hazaérkezés! De halhatatlanság is kétféle lehetséges mindenki számára. Az egyik az, amelyik elől senki sem térhet ki, mert a lélek él, nem halhat meg, hiszen Isten az őse. A másik halhatatlanság az, amikor a Kufu, Kafra és Menkarák óriási piramisokat építtetnek, vagy sokan egész életüket arra fecsérelik, hogy márványba véssék nevüket. Oh, balga ember! A piramisokat eltemeti az idők homokja! '^Madách). A márványba vésett nevek pedig lassan hiú, üres nevekké lesznek csupán! Szabó Barna azonban bölcs ember volt. Ember és profeszszor, aki szívek sorsába, ezer és ezer fogékony lélekbe, fiatal életek könyvének aranylapjára szívével véste, lelkével írta be nevét, hiszen tudta, hogy tanárembernek nem jut márványtábla, nem emelnek emlékmüveket. Ö maga véste hát be tisztes nevét szerető szívével, gazdag lelkével diákjainak piros szívébe. Tudott atyja lenni diákjainak. 3