Református gimnázium, Miskolc, 1936

lés elhatározta, hogy a gimnázium hősi halottainak emlékére ala­pot létesít, melynek egy részét ösztöndíjcélokra szánja. Az impozáns közgyűlés után a gimnázium első emeletén lelep­lezték a gimnázium hősi halottainak emléktábláját, melyet a 30 esztendővel ezelőtt érettségizett növendékek kezdeményezésére és a költségek legnagyobb részének viselésével a szövetség adomá­nyaiból állítottak. Az ünnepélyre vitéz Sáfrány Géza ny. altábornagy vezetésé­vel népes tisztikari küldöttség jött el. Ott voltak a város részéről Lukács Béla főispán és Dr. Halmay Béla polgármester, a Vitézi Szék képviseletében vitéz Buttykay Béla ezredes, Dr. Tamedly Mihály kir. főigazgató, Tolnay László szkv. őrnaggyal élén a Frontharcosszövetség kikii I döttei. A Nemzeti Hiszekegy után Dr. Terhes Barna máv. tanácsos beszéd kíséretében adta át az emlékművet a szövetség nevében Porcs Kálmán igazgatónak. „A márványtábla minden egyes neve — mondotta — egy-egy könnycsepp a magyar szívekben, egy-egy sóhaj a magyar ajkakon." Farkas István főtiszteletű Püspök urunk mondott ezután ün­nepi beszédet: Ök — mondá — harmincketten nem felejtették el az ősi iskola útravalóját: „Édes és dicső dolog a hazáért meghalni." Mennyi emlékbeszédet mondottunk már egy-egy hősi emlékmű leleplezésé­nél, mennyit fogadkoztunk már, hogy a hősök példája nyomán fo­gunk haladni. Semmiben sem voltunk olyan nagyok, mint az ígér­getésekben. A nemzedékek pedig mennek, mennek sorban, tétle­nül. Pedig nem az Isten hagyott el bennünket, hanem mi hagytuk el az ősi nyomokat. Legalább annyit tennénk meg útmutatásul nyomán, mint Rákóczi szabadságharca idején az ország papjai, akik félretéve a felekezeti ellentéteket, összesereglettek egy zászló alá. Szüntessük meg a felekezeti villongásokat. Az örökkévaló ma­gyarság ellen vét, aki felekezetileg széttagolja a magyarságot, vagy aki a társadalmi osztályokat egymás ellen uszítja. Én nem tudom, mi volt a vallása ennek a harminckét hősnek, nem tudom, mik voltak a szüleik, de annyit tudok, hogy ezek a hős tanítványok mind meghaltak a hazáért. Vigyétek szét innen az emlékezés tü­zeit, amelyekben eggyéforrhat a falu és a város és amelyekből mindenki megtanulhatja, hogy egy nemzet csak akkor hal meg, ha akar. A magyar sors a kereszthordozás, de ott áll fenn a kereszt 91

Next

/
Thumbnails
Contents