Református gimnázium, Miskolc, 1935

Berzsenyi Dániel Gondolatok halála százéves fordulóján „Videó meliora proboque deteriora sequor.' Tele van a lelkem zsongással, mikor most, a nagy poéta halálának százéves fordulóján költeményes kötetét olvasgatom. Régi diákkori emlékek raja szabadul fel képzeletemben. Áldott emlékű, tudós professzorok ajkán éppoly emelkedett, ihletett hangon hallom ma is felcsendülni Alkaios, Sappho, Anakreon, Asklepiades és Glykon óklasszikai versmértékeire vett magasztos strófáit, mint az ifjúkor ámuló perceiben. Szinte templomi áhitat hangulata lebeg körül. Berzsenyi Dániel egy viszontagságos évszázad tünékeny meszszeségéből ma is úgy áll elibénk komoly méltóságában, mint a nemzet élő lelkiismerete, mint evangéliumi hitének alázatos telítettje s az örök emberi humánum: minden igazi emberi „virtus" klasszikus énekese. Pedig be nagyot fordult azóta az idők kereke! Más lett az egyén, család, társadalom, gondolkozásmód, öltözködés, szórakozás és sok minden életnyilvánulási forma. A költészeti értékeléseknek, az irodalmi ízlésnek is egy hosszú, változatos mozgóképe pergett le az irodalomtörténet csarnokában. És mégis megállunk e névnél, magunkba mélyedünk, meghajtván fejünket. Száz esztendő multán az óklasszikai költészet zengzetes, eszményi, kedves légköre, mitikus világa már csak bíborszín álomkép gyanánt lebeghet előttünk. És mégis emlékeznünk kell! Áon mosolygó, gyenge szüzei elvonulhattak tájainkról, rég elfeledhették kecses táncaikat az Olymptetőkön a bájos Charisok, Kallirhoe ezüstforrásából sem isznak már csendes esthajnalon a csevegő Napaeák és a Silenosokkal évődő Alseidák. Nem Kypris öleli már keblére az ifjú poétát s nem hevíti szívét a „delphusi láng." Igaz, ez úgy van, de vájjon nagy súllyal esik-e a mérlegre 5