Református gimnázium, Miskolc, 1908

Beszéd 1908 október 31-ikén, a reformáció emlékünnepén. Mélyen tisztelt egyházi és iskolai elöljáróság, Tekintetes tanári kar, Kedves növendékek! Még csak néhány perce, hogy az Úr házában bemutattuk Istenünknek szívünk hálaáldozatát, hitünk győzelméért, a világosságért, melynek első sugarai 391 évvel ezelőtt egy ily napon ragyogtak fel. Mostan pedig ide gyülekeztünk, hogy méltassuk a mai nap nagy jelentőségét s felnyitván dicső hithőseink megszente't emlékét, lelkesedjünk példájukon és tanuljunk tőlük igaz hithűséget, egyházunkhoz való rendíthetlen ragaszkodást. Mert a küzdelem még nem ért véget, a diadalom még nem teljes. Azért mint az első keresztyének, az üldözés viharában sokszor felkeresték vértanúik sirját, hogy az emlékükkel való foglalkozás erősitse a hitükben ingadozókat, úgy nekünk is nemcsak illik, de szükség is megünnepelni e napot, meggyújtani lelkünkben az emlékezés szövétnekét, hogy fényénél újra lássuk a nagy idők, nagy embereinek magasztos tetteit s fölmelegítvén szívünket, erőt gyüjtsünk a további küzdelemre. Különben is a korszakalkotó eseményeket épen az jellemzi, hogy emlékük vissza-visszatérő fénye mit se vészit az idővel, sőt még jobban beragyogja, lángra gyújtja az utódok lelkét. íme, csaknem 400 évvel ezelőtt hangzottak el azok a kalapácsütések, melyekkel Luther a maga 95 tételét, mint a reformáció legelső programmpontjait kiszegezte a wittenbergi vártemplom ajtajára. És mégis úgy tetszik nekem, mintha újra hallanám azt a bátor hadüzenetet, melyet a wittenbergi hős intézett a pápaság intézménye ellen. Mintha csak most állana ki a nap hőse a küzdelem mezejére, hogy a romlott kor, romlott tanításaival szembeszálljon. Mintha csak most hivatkoznék az örök igazságra egy egész világhatalom ellenében s mintha most mondaná vértanúi elszántsággal ezeket az örökre emlékezetes szavakat: „Itt állok, másként nem tehetek. Isten legyen 3*