Református gimnázium, Miskolc, 1901

pénzáldozat árán kiküzdütte szabadságát. A nagy testi erőmegfeszítést nyomon követi az ellankadás ernyesztő érzése. Azt a fellángolt nemzeti tetterőt és szellemi felpczsdülést, mely a német népet a szabadságharezok évei alatt oly nagy á'dozatokra és fényes hadi tettekre lelkesítette, minden téren általános kimerültség és aléltság váltotta fel. Lethargiába merülve, belenyugodott a „Déutscher Bund* megalkotásába. Ez erejét mindenek előtt azon próbálta ki, hogy elnyomta azokat a szabadelvű szabadságeszméket, a melyeket a franczia háborúk idején az uralkodók tendencziózusan szórtak népeik közé s melyeknek fellelkesítő hatása alatt lerázta Németország a franczia igát. A „Deutscher Bund" radikális fó'eszköze volt a czenzura, mélytálán sehol és sohasem volt szigorúbb, mint itt és ekkor. A kémkedés és denuncziáczió rendszere páratlan tökéletessé fejlődött, mélyen aláásva a nép erkölcsi érzékét. A szomorú jelenből reménytelenül tekintve a jövőbe, Németország halottszeríí zsibbadásba esett. A társadalmi és irodalmi élet pangott. Az irodalom, a költészet és ennek főként az az ága, mely a korral és ennek szellemével a lehető legszorosabb összefüggésben áll, a mennyiben, mint Gea szülötte, a mythikus Antheus, belőle sarjadzik, belőle él és táplálkozik : a dráma, — erkölcsi és aesthetikai jellemvonásaiban a hanyatlás elszomomorító képét tükrözi vissza. A szinház, mely az álta'ános politikai csend idején, az érdeklődés központjába lépett, messze elmaradt attól, hogy ideális hivatásához mérten a nemzet nevelő intézménye lett volna. A helyett, hogy a közönség ízlését vezette, irányította volna, odavetette magát ennek karjaiba és ezen tévesztett existentiájában a közízlés hanyatlásával egyre mélyebbre és mélyebbre sülyedt maga is. Szinház és közönség kölcsönösen rontották egymást. A színpadon „wo sonst Heroen schritten, taumeln sich Barbarenhorden." (Platen „Gabel

i

l, III. felv.) Körülbelül egyidőben azzal, hogy a két költő-heros, Goethe és Schiller, a német drámát a virágzás zenitjére juttat'ák, két férfi állott elő, kinek sikerűit egy időre a szinház felelt való egyeduralmat magához ragadnia azáltal, hogy a legközönségesebb valót vetették drámáik alapjává. Az egyik a kiváló szinész Iffland (1759—1814.), a másik a páratlanul termékeny. Kotzebue (1761 —1819.), ki csak drámát 216-ot írt! Mindkettőnek egyformán egyedüli czélja a hatáshajhászás. Iffland önös czéljának elérésére a köznapi élet hosszú lére eresztett tárgyaiba morális tendencziákat burkolt, szembe állitva a csillogó fénynyel rajzolt erényt a sötét, utálatos bűnnel, a mely küzdelemből az erény sokféle üldöztetése és kudarcza után végtére is diadalmasan kerül ki. Kotzebue az erkölcsösség köpenyege alatt, látszólag mintha előítéleteket, téves társadalmi felfogásokat ostorozna, a legfrivolabb elveket hirdeti és a legerkölcstelenebb dolgokat szemlélteti. Kedvelt alakjai tévedt nők, bukott erényhősök, kiket szeretetre méltó vonásokkal tud megrajzolni, kedves thémái a sexualis dolgok, „Das man und war' es auch geschehen, mit Nacht bedecken sollte" (Platen „Gabel" II. felv.)Iffland és Kotzebue jellemző darabjain kivül a Raupacli vagy Immermann vértől csurgó darabjaira szabott, drámák, de főleg a rettenetes végzet-tragédiák aratják a legsűrűbb babért. Általában valamennyinek karakterisztikonja, hogy hőseik tartalmatlan, belső, sőt sokszor külső élet nélkül való árnyak, a bonyodalom a legképtelenebb, mondva csinált alapon szövődik, a mihez járul a dagályos, divatb Iffland és Kotzebue lapos, sokszor durva naturalizmusa ellen irta Schiller genialis paródiáját: „Shakspearos Sehatton."