Református gimnázium, Miskolc, 1899

III. 2. fiz isteni tisztelet. Az ünnepély, melyben városunk minden polgára felekezetkiilömbség nélkül részt vett, a Ivossuth-utczai református templomban tartott isteni tisztelettel vette kezdetét. Az „Eszter" harang 17-én pont kilencz órakor megkondult. Hivó hangjára seregestőj vonult a templomba az ünneplő közönség, melynek soraiban megyénk, városunk, a rokon tanintézetek képviselői is megjelentek. Egymásután vonultak föl az ünneplő főgimnázium tanuló ifjúsága és a református felsőbb leányiskola növendékserege tanáraik vezetése mellett. Az első padokat a helybeli notabilitások, vármegye és város előkelő férfiai foglalták el. ' A lelkészi kar belépésekor megszólalt az orgona s fölhangzott a gyülekezet lélekemelő éneke. Az ének végeztével Csik Dániel püspöki titkár és főgimnáziumi vallástanár lépett a szószékre s hálaadó ima után magasan szárnyaló alkalmi beszédet mondott, mely a következő: Alapige: I. Sámuel 7., 12. „Mindeddig megsegített minket az Ur!" Mélyen tisztelt gyülekezet! Az isteni gondviselés — nehéz próba után ugvan — végre mégis megengedte érnünk, hogy e napon evangyélium szerint reformált egyházunk főgymnasiuma új épületének felavatása alkalmából örömünnepet szenteljünk. Ismétlem, hogy nehéz próba után, mert hiszen még a múlt tanév elejére terveztük ezt, de a mindenható, kinek kezében van a népek és nemzetek sorsa épugy, mint az egyes embereké, — másképen végzett. Úgy akarta, hogy az öröm helyett mélységes gyász boritsa szivünket. Es a magyar nemzet megjárta a szenvedések Golgotáját. Emlékezhettek rá, épen ma egy éve temettük el nemzetünk védőangyalát, feledhetlen királyasszonyunkat, a ki szive minden dobbanásával, keze minden mozdulatával áldást terjesztett maga körül. A nagy csapás súlya alatt nem volt és nem is lehetett szavunk az örömre, hanem a népek millióival együtt mi is, mint hajdan Izrael fiai a babiloni vizeknél — „nagy siralomban keseregtünk." Most azonban, mikor a seb immár hova-tovább gyógyulni kezd, dicsőült királynénk áldott szelleme, -- hiszem, — meg fogja engedni nekünk, hogy e napon ünnepeljünk. Hiszen a mi ünnepélyünk, mint vallásunk is, maga a puritán egyszerűség, — nem kiséri világi zaj, fény és pompa. Igen, meg fogja engedni, hogy miután emlékének kegyeletes szavakkal adóztunk, ünneplésünk tárgyára, főgymnásiumunk új épületére gondolva kifejezést adjunk szivünk amaz örömének, hogy „mindeddig megsegített minket az Ur !"