Református gimnázium, Miskolc, 1898

— 8 — László zilahi ref. lelkésznek hirtelen halála, a kinek temetésére el is utazott s hazajőve szomorúan, de lázasan munkálkodott tovább a könyvtár rendezésén annyira, hogy még arra sem vett magának időt, hogy régtől fogva egyedüli szórakozásának helyére, kedves kis szőlőjébe kilátogasson; mig augustus 14-én délben a nála ellátásban levő Kiss Lajos tanártásával kedélyesen megebédelt, délután cselédjét a szőlőbe kiküldte és 4 óra tájban magát szivén lőtte és azonnal meg is halt. Életi •ajzi adatai röviden a következők: Született Drágban, Ivolozsmegyében 1857 nov. 30-án, hol atyja erdész volt. Középiskoláit Kolozsvárt elvégezvén, 1877. év szeptemberében a kolozsvári m. kir. tudomány-egyetem bölcsészet-, nyelv- és történettudományi karához a classica-philologiai szakra iratta be magát, a három eves tanfolyamot elvégezvén, két évig a nagyenyedi Bethlen-főtanodában mint osztálytanító, egy évig Zilahon a főgimnáziumban mint segéd tanár, egy évig, mint próbaéves tanár volt alkalmazásban. 1883. szeptemberben pályázat utján a miskolczi ev. ref. főgimnáziumhoz jött segéd-tanárnak és tanári oklevelét 1884 febr. 3-án megszerezvén, ezen állomásán rendes tanári minőségben véglegesittetett. Később megházasodott, de neje hirtelen halála óta visszavonult még sok jó barátja társaságából is, csendes magánosságban emlékeinek élt; egykedvüségéből ritkán lehetett kivenni, csak szőlőjében találta magát igazán jól, a hol nagy kedvvel dolgozgatott s merengett. Szomorú esete gyászba borította tanári karunkat. Egyikét veszítettük el benne azoknak a jó, csendes természetű, békeszerető, kedves embereknek, a kiket mindenki szeret vagy legalább senki sem gyűlöl, a kit jó kedélyével, szelíd tréfáival inkább egykedvűnek, mint túl érzékeny lelkű egyénnek ismertünk, a ki mint tanár, az ó-kor classicusaiuak lelkes és élvezetes magyarázója volt, tanítványait inkább barátainak tekintette, velők inkább közös beszélgetés alapján igyekezett megszerettetni az előadott tantárgyat, mint szigorú számonkérés utján, a kit azért tanítványai is igazán szerettek; egyszóval jó ember volt, kinek elvesztése nagy kára intézetünknek, szomorúsága barátai széles körének. Tettének inditó okát el sem tudjuk képzelni. Az emberi lélekben lassan-lassan oly sok szomorú emlék gyűlhet össze parányonként, hogy mint a tűltelt pohár, ha egy csepp esik belé, ugy ömlik túl a keserűség azon a mértéken, melyet ereje elbir; lehet, hogy a mi elvesztett barátunkra nézve is, a nélkül, hogy észrevettük volna, annyira megtelt a keserűség pohara, hogy a további küzdelem cze'ltalanságával nem kivánt többé