Katolikus gimnázium, Miskolc, 1939

12 igazgatója megbecsülését hozza magával útravalóul, aki kiemeli róla, hogy az ifjúság barátja,, igazi nevelő tudott lenni. Szaktárgyait csodálatos melegséggel, mély hazaszeretettel oktatta; halk tónusa, tiszteletet követelő s szeretetet árasztó egyénisége tanítványai szívéhez férkőztették, hangos szó, túlzott keménység és szigorúság nélkül is fegyelmet parancsoló fellépése tanártársai és felettesei elismerését váltotta ki. Amíg egészsége engedte, iskolai kötelességein felül minden szabadidejét hivatásának szentelte. A családi életben megvalósított harmónia és boldogság csak egyik gyümölcse gazdag lelkének, teljessé csak a nagy család, a tanítványok és tanár harmóniájában bontakozott ki. Művészléiek volt, akinek keze alatt virágzóvá fejlődött intézetünk zeneélete. Zene- és énekkart vezetett, maga is oktatott, sőt a városunk művészi életének egyik legkomolyabb büszkeségét jelentő filharmonikus zenekarnak is tevékeny tagja volt. Kollégái szerették és nagyra tartották, mint igazi kartársat, embert s szaktanárt egyaránt. Kiváló képességeit s munkásságát felettesei is sokra értékelték s az igazgatói cím megadásával jutalmazták. Mint kezdő tanár, többször meglátogattam történelemóráin. Közvetlen hangot, a tanár részéről baráti magatartást, a gyerekek arcán figyelmet, érdeklődés, odaadást, egészben véve olyan légkört leltem, melyben magam is újból diák lettem: az igazi tanárt láttam, magam előtt, amiyennek lennünk kellene, amilyennek születni nagy adomány. Felettesei elismerésén, kartársai megbecsülésén, tanítványai szeretetén túl azok a kis tüzek is lobogjanak körülötte megérdemelt nyugalma csendes óráiban, melyek lakkor gyúltak az én lelkemben s többi fiatal, hivatását kezdő tanártársaméban. Pödör László. Tolnai Artúr Harmincöt évi tanári szolgálat után nyugalomba vonul intézetünk általános szeretetnek és tiszteletnek örvendő tanára, Tolnai Artúr. Tanárok menneik, tanárok jönnek népes gimnáziumunkban, s azok emlékét, akik hosszú évtizedek nevelő munkájának végén elbúcsúznak tanártársaiktól és az ifjúságtól, nem az intézeti értesítőijen megjelenő, munkásságukat méltató sorok őrzik igazán, hanem az, amit ők írtak a szívekbe. Ez az írás, ez a szívekbe írt méltatás csalhatatlanul igazságos és nem fakul, nem múlik el csak a szívekkel, amelyek őrizgették.