Katolikus gimnázium, Miskolc, 1936

Az igazgató maga is búcsúzik az intézettől, mert a VKM. 1937 július 1-ével nyugdíjazta. Búcsúzik olyan fájó sebbel, melyet csak az Isten kegyelmes jóakarata gyógyíthat meg. Talán nem is tartoznék az Értesítőbe, hogy feleségét, a földön legdrágább kincsét, április 28-án, váratlanul, viruló élete korában vesztette el. De ebben a végtelen szomorúságban annyira együtt érzett a súlyosan megpróbált családdal az egész iskolacsalád, tanártestület, ifjúság, szülőtársadalom, az igazgató mindennemű pályatársai, a testvériskolák, a jóbarátok és az egész társadalom, hogy nem tudja megköszönni méltóbb helyen minden erkölcsi testületnek, minden jóembernek, minden kollégának, minden tanulónak felejthetetlenül vigasztaló feléje fordulását. Az Isten úgy akarta, hogy a család szemefényétől való elszakadás enyhítse azt a másikat: az iskolától való elszakadást azzal a Tiborénak mondott örök igazsággal: Beszélj, beszélj, de most a Magam panasza is beszél... Az igazgató hát bensőséges szeretettel mond búcsút tanártársainak, akikkel összeforrott a 12 év alatt, a szülőtársadalomnak, amelynek részéről e hosszú idő alatt annyi bizalmat és szeretetet tapasztalt, a fiainak, akiket szívből szeretett és szeretni fog utolsó lehelletéig. A szakadás itt csak fizikai leválasztás. A bensőséges összeforrottság megmarad mindenkiben, aki a másikra sokszor és szeretettel gondol. Ez annál többszörös,, annál bensőségesebb lesz az összeérzés, az újraösszegondolkodás, az újraösszeszívesedés, mentől jobban eltér az élet tartozik-rovata attól a követel-rovattól, amelyet hosszú évek során együttes munkával akartunk kimódolni. Mit csináltunk ugyanis egyebet a nevelő-oktatás szent nevében. mint kerestük az élet nagy könyvében azt az x oldalt, amelyen az eszmények emberközelbe hozhatók, a valóság pedig eszménymagaslatra emelhető. Hiszen az élet harmonikussá, azaz emberileg boldoggá csak úgy válhatik, ha az eszmény és valóság között olyan állandó a vér forgás, hogy az idea a realitásból él, a reále pedig az ideá-tól kapja az emberi magasztosságot. A pedagógus — hivatása magaslatán persze! — az a bölcs ember (és mindig a bölcseség a legszebb, a legszükségesebb, elengedhetetlen szakműveltsége!), aki érzi, érti, tudja, hogy Isten nélkül az ideák és reálék világa között nem lehet kölcsönhatást teremteni; aki érzi, érti, magáról tudja, hogy ez a kölcsönhatás végtelen finom folyamat, melyet egyetlen durva és oktalan gesztus azonnal lesorvaszthat; 9