Katolikus gimnázium, Miskolc, 1935

ság, amelyről azt mondja és helyesen mondja a klasszikus megtapasztalás, hogy iuventus vejitus, ezt a rendszerességet és folytonosságot erős aszkézis nélkül a vérébe iktathatja. Éppen ez az aszkézis való hullámzó hangulatainak a meggyógyítására. Jól teszi hát a nevelő, ha a rendszeresség és folytonosság érdekében folyó együttes, de szinte játékos harc holtpontjain személyes közbelépéssel segíti át a nevelendőit. Jól teszi, ha nemcsak bevonja a nevelendőket a közös munkába, néminemű aktivitást biztosítva nekik, hanem egyenesen rájuk billenti át a munkakezdeményezés, a munkalendület egész dinamizmusát. Tegye ezt meg, ahol csak megteheti. Ahol pedig nem teheti meg, ahol neki kell közölnie, neki kell kezdeményeznie, ott is biztosítson a személyes leleményessége akkora aktivitást, hogy senki ne érezze magát passzívnak. Hogy lehet ez? Bizony a legváltozatosabb, a legleleményesebb „fogás"-okkal, melyekre mindig a teremtő ihlet és az összedolgozó szeretet bukkan tat ja rá a nevelőket. Bizonyos, hogy nemcsak a „módszer", hanem a módszer folytonos jobbálevése is telve van erkölcsi mozzanatokkal. így esik, hogy a nevelés munkájában — amint láttuk — didaktikai és ethikai mozzanatok egy szerves egységbe fonódnak. A nevelőnek kettős énje sehogysem lehet: ott sem, hogy kényszerítsen olyan igazságok elfogadására, melyeket ő nem vall magáénak, de ott sem:, hogy a nevelés és tanítás művészetét két organizmusra bontsa, amelyek közül csak eggyel vállal munkaközösséget, egyért felelősséget. * * * Rámutattunk a nevelő fieri-jének útszakaszait vázolva, egy-két alapvető tényre, amely a nevelőművészetet az önismereten sarkalló alázatos elmerülés tükrében láttatja. Szülőket és hivatásos nevelőket akartuk ráébreszteni arra a tényre, hogy túl a páthoszon, fúl a látszatokon, mélyen a lélekben épül az igazi kultúra fundamentuma. Alaplépései ennek a kultúrának éppen azok a mozzanatok, melyek valóban megkülönböztetik őt az egyszerű technikai civilizációtól. Ha csak technikázni tudunk és akarunk, elvesztettük az ifjúságot. Ha kultúrát akarunk neki adni, előbb magunkat kell átalakítanunk. Mások nevelése nem eshetik meg önmagunk megnevelése nélkül. Láttuk azt is, hogy ennek az önnevelésen kezdődő lélekkultúrának kiáradó ereje van mindenkire, de elsősorban az ifjúságra, melynek éppen azért nem imponál a felnőtt ember, mert elsőben is ő, a felnőtt szakadt el az igazi lélekkultúra mélységes forrásaitól. Kapkodóvá, idegessé lett az útkeresésbe^, ötletszerűvé életének vonalvezetésé34