Katolikus gimnázium, Miskolc, 1935

gyelmeztető szó. Grafikonszerű világossággal rajzolva meg a nevelendő szeme előtt az útszakaszok és hurkok egyes fázisait, már arra az útra lépünk, amelyen nevelő és nevelendő közös meggyőződései, közös élményei formálódnak. Ha pedig a megjósolt csődig jutottunk, teljes a nevelendő megtörése. Ez a pillanat a fogékonyság bőségszaruja. A nevelendő teljesen átadja magát a nevelőnek, mert elációs és inflációs énje ebben a vállalkozásban meghalt. Mint a halálos beteg az orvosának, úgy adja át magát a csődbeért fiatal gyógyító nevelőjének. Tegyen vele, amit akar. És éppen az bűvöli el a nevelendőt valami mennyei bűbájjal, hogy a nevelő még a bukás egész folyamatának figyelése, a csőd kirobbanása alatt sem veszti el bölcseségét, alázatosságát és szelídségét. Ugy áll a nevelendő előtt, mint nem közönóges ember: hanem mint olyan, ember, aki az élet törvényeit még az életnek legkétségbeejtőbb jelenségeiről is nemcsak ismeri, hanem hidegvére, sőt szelídsége és bizakodása sem hagyja el a legválságosabb pillanatokban sem. Ebből következik, hogy orvosságokat ismer, orvosságokat tartogat, -söt most, mikor a csődbekerült nevelendő nem szóval, hanem egész letörtségével várja, kéri, reméli a gyógyító közreműködést, fel is kínálja a maga kipróbált, bevált orvos-szereit. Boldogságos, szép pillanatok ezek! A nevelőművészet olyan ünnepnapjai, mint mikor a sertések vályújánál meggyötört tékozló fiú megtér az atyjához. A pillanatok szépsége és boldogságos telítettsége egymásból és egymásért élő energiákkal okvetlenül megköveteli, hogy sokat és szívesen szolgáljunk érte: hiszen csak szíves, készséges és mélységes szolgáló folyamat eredménye lehat olyan boldogság, melyben én, te, meg ő minden egymásért és egymásbanélése koncentrálódnak. Most jöhetnek aztán azok a technikai tanácsok és megoldások, melyek annyi „pedagógus" könyvében úgy szerepelnek, mint a hazugság legyőzetői. Pedig ezek csak „fogások": hogy reális, pontos megfigyelésekre kell szoktatni a növendéket, hogy nagyzások és nagyítások komikumára rávezessük a fiainkat, nem megvetendő, de •csak technikai kérdések. Mind hiábavalók, ha szelíd bölcseségünk, minden személlyel egyéni módon foglalkozni kész segítő hivatásunk keresztül nem vezetheti őt legalább egyszer azon a végzetes folyamaton, melynek eláció az eleje, látszatos heje-huja a közepe, megrendülés a sorsfordulója és bukás a vége. Ebben a folyamatban még egy, szinte kimeríthetetlen mélységű élmény tudatosítása kínálkozik a kezünkre. Itt tapasztaltatjuk meg 28