Katolikus gimnázium, Miskolc, 1935

tívitásba; mert sírunk és jajgatunk, annál keserűbben, mentől könynyetlenebbé akarjuk kisimítani az életünket; mert boldogtalanok és világtalanok vagyunk, annál boldogtalanabbak és világtalanabbak, mentől jobban kergetjük a mi „kékmadarunkat", a boldogságot; imiqrt tehetétlenek vagyunk, annál inkább, mentől jobban megigéz a tettvágy, mert mocskosak vagyunk, mint a szennyes, szárazak, mint a repedt föld, sebhedtek, mint a sajgás, merevek és eltörök, mint az öntöttvas, hidegek, mint a jég, annál hidegebbek, mentől jobban perzsel bennünket a szeretkezés; úttalcmok, mint a szemünk elöl elvesző ösvény... (Veni Sancte.) Valóban: Debussy gyönyörű idegmuzsikájának minden hangjára volna szükségünk, hogy megelemezzük az ideg-ember minden nyomorúságát. Ennek az ideg-embernek sehol sincsen nyugvópontja, nincsenek témái, melyeket egységessé fejleszt, egybefűz, kidolgoz, fölmagasít és életbe foglal. Nem: ennek csak hangulatai és idegrángásai vannak. És okossága űzi-hajtja őt Ahasvér módjára a földön, okossága kerülteti és kapatja véle a sebeket, okossága habzsoltatja véle az életet, okossága tölti el életundorral, okossága menekíti a szertelen tettbe, okossága bíratja le véle a világot és okossága teszi boldogtalanná. Mást keres, mást hajszol, mást talál és ezért törik össze. A Bölcseség egyetlen sugara azonban fölemeli a földhöz paskolt okosságot és megbékíti, meggyógyítja. A páthoszból és pózból tehát azért gyógyít ki bennünket a Bölcseség, mert gombostűvégre kerülünk és egész nevelő munkánk holtpontra jut. KigyógyuMsunk egyszerű, igazán alázatos, meleg emberekké tesz bermimket. Nem igaz, hogy az ember ridegsége öröklött, vagy szerzett alkati jellemvonás, melyen nem lehet változtatni. A ridegség az „okos" ember megátalkodottsága, az „alkat" legmélyén, a subconscientiában, ennek is a legfenekén élő ismeretlen önzés. Jégbe ágyazott ősállat: melyről csak halvány sejlései vannak a gazdának. Jégtömeg, melyet nem akarok felolvasztani. De ennek a magunkat és körülöttünk is mindenkit megfagyasztó roppant jégtömegnek olvadási pontja van. Abban a pillanatban, mikor emberi „okosságunkat" egyszerű alázatossággal soha célba nem érő szerelvénynek ismerjük el, már kitártuk karjainkat a Sapientia, a bölcseség felé és megkezdődik bennünk az olvadás. Magunk sem tudjuk, hogyan törik össze bennünk darabokra a jég. Törik, reped, olvad és egyszerre csak azt tapasztaljuk, hogy meleg baráti érzések fűtik a bensőnket és az a gyermek, akit eddig bosszantónknak és csigázónknak tartottunk, kezd előttünk kibomlani. A bosszantóból bimbó lesz, akinek zöld, egy11