Katolikus gimnázium, Miskolc, 1934

— „Kovács szólt ma a hivatalban, de barátságosan" — szól higgadtan, jót akarva az apa. — „No, csak Kovács ne beszéljen. Az én fiamról beszél ő, pedig..." Nem folytatom tovább ezt a helyzetrajzot, önök tárgyilagos szemlélők otthon, látnak, ítélnek. Ez is szülői elfogultság. Van ennek itt helye? Gondolkodjanak, lesz az ilyen szeretetnek jó eredménye idővel, ha most nincs is látható eredménye? Helyénvaló itt ez az elfogultság? Itt, ahol bűn feltételezni is, hogy az apa nem jót akar gyermekének? Erre majd magukban azzal mentik magukat az édesanyák, hogy erről ők nem tehetnek, őket a jó Isten ilyeneknek teremtette. Hát itt van a tévedés. Itt van a túlzásba jutás, ez torzkép. Nem igaz, hogy ilyennek teremtette őket Isten, lehetetlen, hogy maguk is ne lássák be, hogy itt hihetetlen túlzásba estek, káros túlzásba, ott alkalmazták a védekező fegyvert, a szülői elfogultságot, ahol nemcsak hogy nincs helye, hanem egyenesen káros, veszedelmes. Semmi más nem történt, csak megfeledkeztek arról, hogy hol vannak, a védelemben már anynyira mentek, hogy saját fegyvertársukat lövik le. Mert az ilyen határon túlmenő elfogultság nemcsak az anyában van — mindenesetre gyakrabban benne — hanem az apában is. Számtalan példát hozhat-' nék fel, melyek tartalmilag változók, lényegükben azonban változatlanok. Azt gondolom, az elmondottak alapján mindenki előtt világos, hogy ez az ősi ösztön, mely a szülői szeretetnek alkotó része, túlzásba víve nagyon közel van a gyűlölethez, mert szinte ugyanazt eredményezi. Pedig úgy-e — ritka kivételtől eltekintve — önök nem tudnak olyan szülőt elképzelni, aki úgy akarja, csak úgy tudja szeretni gyermekét, mintha gyűlölné, úgy védi, hogy árt neki, úgy segít rajta, hogy megrontja. Mert csak folytassák magukban annak a képnek fejlődését, amit kezdő állapotban mutattam be. Csak gondolják el józanul, milyen lesz annak a gyermeknek a lelki világa, aki nem tudja, hogy rosszul cselekedett, és mi meghagyjuk ebben a gonosz ártatlanságban, vagy tudja, hogy gonoszul viselkedett, és mi magaviseletünkkel őt mentjük, bátorítjuk. A felolvasásom elején arról beszéltem, hogy vannak rügyek, bimbók, fattyúhajtások, melyek gondozást igényelnek. Azt mondottam és szeretném ezt harsogni, valami ijesztő színben, képben bemutatni, hogy ilyen fattyúhajtásnak idejében való le nem nyesése végigvonul szerencsétlenül egész életünkön. Nem látjuk, szinte nem tudunk róluk, de megvannak. Ezen a tényen nem szabad felületesen, könnyelműen átsiklani, most egy negyedórára meghallgatni, azután elfeledve, továbbűzni átkos szeretetünket, mert átkos és rettene-