Katolikus gimnázium, Miskolc, 1932

7 és nevelőtársadalom mintha el-elvesztené a hitét: mintha a romlandó formák az élet legszentebb életigazságait is csak fátyolon át mutogatnák. Pedig ilyenkor kellene legragyogóbban tündökölnie minden életfenntartó igazságnak! Figyelmeztette tehát az igazgató a szülőket és tanárokat arra, mi az igazi kultúr-ember fokmérője. Kultúr-ember.... Istenem, „be bitang ez a név!" Mennyi merőben külsőséges megállapítás fűződik ehhez a nevezethez! Pedig a kultúr-ember, ha mélyen fogjuk fel a hivatását, azt teszi, hogy formaromok mellett is biztosan látja azokat az igazságokat, melyek nélkül sem társadalmak, sem egyes emberek, sem fejlődő emberek nem létezhetnek. Átmeneti korszakokban minden neveléssel foglalkozó ember eszerint százszoros erővel ügyeljen magára, hogy az általános kapkodás és idegesség tünetei el ne hatalmasodjanak rajta, mert jaj annak a vezetőnek, aki kapkod. Minden kapkodás, idegesség sokszorosan megnehezíti az emberek együttélését. Innen van, hogy a meg nem értésnek, az ildomtalanságnak, a gyanúsításnak, a bizalmatlanságnak és érdességnek nem egy jelensége üti fel a fejét azon emberek között, akik a jólét napjaiban, az emberi nyugodt kedélyvilág áldásai között élve hajdan egészen tűrhető együttesben rótták az élet napjait. A kedélynek ezt a nyugodtságát elsöpörte a robogó élet, ezért mindenki sokszoros erejűeknek érzi az együttéléssel járó gondokat. Ilyenkor kell valóban teljes mélységében felfognunk a kereszténység egyik legnagyobb jelentőségű társadalomformáló alapigazságát : Alter alterius onera portate. Viselje mindegyikünk békével azokat a terheket, amelyeket valamennyiünk többé-kevésbbé útkereső lénye áraszt ki magából, abban a biztos tudatban, hogy ez a tehertöbblet, melyet viselnünk kell, szintén benne van a történelemépítő Gondviselés tervében. A történelmi és társadalmi élet bizonytalan formái között egyre mélyebb gyökereket eresztenek a nagy életigazságok. Éreznünk, sőt látnunk kell, hogy él az Isten, dolgozik az Isten és egyre átfogóbb világképet rajzol elénk az Isten. Nevelni annyi, mint ezt a világképet, vagy legalább is a körvonalait élesen meglátni és a világkép sugarai irányába biztosan vezetni a többé-kevésbbé ingadozókat. Persze, hogy ingadoznak az ingadozók. De ha megérteti velük a magunk nyugodtsága, hogy ez a Gondviseléstől fölkínált „közteherviselő" alkalom egy-egy lépcsőfoka az újra megépülő biztonságnak, akkor megtettük a kötelességünket. A rombadőlt formák hátán az új, az átfogóbb és a nagyobb istenközelségben épülő formák annál előbb megépülnek, mentől készségesebben szeretjük egymást, mentől szívesebb lélekkel vi-